2011. május 30., hétfő

Lángolnak a thuják
A napon. Fényük beragyogja
A mindenséget. Letörök egy gallyat.
Ragacsos, mint a száradó méz.
Koszszürke folt marad ujjam hegyén.
Fanyar íz, mint a gombostűvel megszórt
Paradicsomleves. Tűz.
Nem láttam, ahogy kimúlt.
Mire hazaértem, a kerti szék
Alatt feküdt.
Testét pattanásig feszítették
A mindenség rugói.
Szőre selyme dörzspapír.
Féltem, ha hozzáérek, felugrik
És csaholva tovaszalad. Vagy
Az égre szivárványszín
Szemcséket szórva robban szét
És kioltja két szemem lámpását.
A kerítésoszlop tövébe ástam el.
Ma láttam megdögleni egy állatot
Némán lefeküdt; szemében zabolátlan
Élet. Csöpögő agyarak kései –
Hörgésekből emelt katedrális –
Bársony béke.
Ígért valamit Isten
Amikor legutoljára
Megfogta a kezed?

2011. május 4., szerda

Mesélném neked, mint esett a fák között


Zúg a sebesen gördülő kocsi
Zúg a patak fölött a falomb selyme
Horkol a nagybajuszú, bőszen kelne
És kiáltana: reggeli, Bori!

Eléd tárom a képek tengerét
Miért szórsz hát villámot a szemeddel?
Az éjjeli erdők selyme, na, nem kell?
Torpanó kocsi: a sofőr fékre lép.

Hiába halmozunk hibára szót
Lesünk minden lomhán megmozdulót
Átvágni tévedéseink inát:

Mondatirhát lenyúzni kénytelen
A szintaxishúst falni éhesen
A lomha tollú szerelemdeák.

Buszozás

Nem néztem, nem kérdtem órát
Kornya ködben búgó reggelen.
A buszunk ritkasávba tért át
És régi életünk jómessze ment.

Eszme lett. És emlék, szunnya kép:
Moslék az állatoknak, kedvesem.
Léha létem lent is folytatódik
Majd, miközben tunnyadt testem felteszem

Száraz gallyból épült máglyavárra —
Száraz tölgyhasábból rakott holtitálra,
A buszsofőr dudál.