2011. október 30., vasárnap

Az Avason

Üveglángnarancs juharlevelek
Fénye borult ránk, kisfiam
A park sárgavörös sugarai felgyújtották
Büszke bátyád oroszlánsörényét
Véred és könnyeid íze a nyelvemen
Szemhéjadat tisztogattam -- riadt anyaállat
Akár a legédesebb méz.

A gyermekfejnyi gyümölcstermés
Kicsúszott ujjaim közül
És ölelnéd a nyakam, édesem...
Rémisztő nap volt. Teljes nap volt.
Jó nap volt.

Ígérd meg, rukkolj elő, biztass:
Ugye, örökélet fénylik puha bőröd alatt?
Az ígéret szép szó.

2011. július 4., hétfő

Az idő betegre dagadt

Az idő betegre dagadt a városban:
Autók írják a kórlapot, lámpájuk
Hízott neon-ábrákat rajzol.
Keserű-fényes epetócsákat
Köpnek fel tobzódó gyomrukból
Az utak és a terek,
Lázasan dobálja magát
Beton és acél --
A meggyalázott fák 
Elrejtőztek a hajnali ködben --

Holt idővé lett a város.
Fémes pompájukban
Űrrel keményre tömött zsákok
A házak:
Fényük az öröklétből
Felénk tükröződő pillanat
Amely örökre távoli marad.

Gép most a város
Időt gyárt: kerekei 
Forognak. Jövőt böfögnek fel
Magukból, egy jövőt, amely
Fehérre fagyottan,
Vágyakozón vár
Az elektromosan feszülő
Horizont egy pontján
Városunk bénult kezének
Könnyű, szerelmes érintésére.

Walpurgis

Erõket izzad most az ég
A Hold ledobja köntösét
Lázrózsa táncol
Lázrózsa táncol
Csontokon rágnak a holtak
Kockákat dobnak
Nyughatatlan most az éj
Bûnös dolgokat mesél
Az örvény a törvény
Az örvény a törvény
Szélesre tárul az éter
Játékra kér fel

És a kövek körül
Ha a mezõ kiürül
Furcsa árnyak szállnak
Feltámadott vágyak
Szóródnak szerteszét
A ragacsos fűben
A színezüst fűben

Szilveszter éjjelén

Ahogy lélegzete megszakad
A lepkeporú nappaloknak
És tüdőbeteg álmukba
Zuhannak a terek, a hó
Lassan peregni kezd
A mennyek magasáról

Ahogyan kopott léptű órák
Ájulnak homályos ládájába
Az éjnek, szemeim rugói és
Fogaskerekei
Rúgni és darálni kezdenek:
Elmémben tengelyek fordulnak
Makacs lassúsággal, csikorgón
És ujjaimban az inak fájnak
Miként ha íjakra feszülnének
A Teremtő munkás karján

Fúgát lehel most a közelgő éjfél.
Feslett pillái az égen
Áhítattal záródnak
És a függönyök
Összehajtják lepel-lelküket, hiszen
Az év összes mocska beléjük ragadt
A tavalyi bor pimpósan áll
És a kenyér morzsákban szalad
A homályosra vakolt sarkok felé:
Egy nyíláson ott még
Elillanhatnak az óév
Mozdulatlan
Sötét testén.

Az összes sirám most egy hangzatként vegyül
Az összes titok egy sóhajként tör fel fodrok
És redők barokk erdejéből, a csipke pedig
Ma egyszer látni engedi azt
Mit halandó szeme nem láthat soha:
Az idő fekete, szomorú mélyét.

Lángok gyulladnak ünnepi-magasztosan:
Ember-gyertyák égnek odakinn a sötétkék felhők között
Míg gazdáik, szolgáik, rabjaik
Puha lepedők közt bújnak össze
És szemük hunyt redői közé
Elméjük zárt lakatján át
Nem hatol be a kinti furcsa világosság.
Úgy tudják a biztonságos ágy-melegben
Úgy hiszik, a pelyhek világába
A lánckesztyűs éj nem fúródik be
A fekete massza nem keveredik
Vanília-álompudingjuk csigái közé.
A mennyei játszótéren
Lelkeik nevetve kergetőznek:
Az égen futkosnak és összeolvadnak a fények.

A szörnyeteg láncát eltépte
Borzalmas úr lovagol a fák között
Fekete ménjén, a fekete éj hátán:
Ruháján, mint a csillagok
– Fehér-ezüst pontok –
Ragyognak az elrabolt lelkek.

Rémkirály dúlja az erdőt Karácsony-óévben.
Dühös szilánkok pattannak patája alól:
Alakja túláradó köpeny most paripája hátán
Halál-mező, melynek az éjszakai fák rojtjai
A kérlelhetetlen éjszakai ég kalapja.
Vágtáz: ütemétől hangos
Az erdő beteges zöld-fényű bádogkondérja.
Gyermekek bújnak rettegve takarójuk alá
És anyák tolják rá a reteszt féltőn emelt ajtajukra
Apák arcán döbbenet ül, és látomásaik
Bíbor-vörösen szikráznak a szoba félhomályán.
Odakinn tűzijátékok felelnek. A lovas az ajtó előtt van.

Leple alatt ott vagyok én is
Visz, amerre járnom kell még
Ilyenkor, Szilveszter éjjelén
Szent áldozatok óráján.
Kapuitok előtt egyenként elléptetünk
Barátaim, kiket elsodortak a folyók!
Milyen parton álltok most
Mely világból integettek most felém
Kedves, meggyilkolt szerelmek?
Szemeitek kékjét, zöldjét, barnáját
Oldom most palettámon áldott keverékké:
Bőrötök hamvas fehérjébe
Mártom kezeimet
S azok új erőre kapnak.
A szél a fák orgonasípjai közül
Döngeti testem, mint egy isteni dallam
És izmaitok melegével szorongat
Barátaim, szerelmeim, halottaim!

Együtt táncolunk egyszer még
Rendezetlen, félbehagyott temetők
Fagyott talaján.

Szemetek a Hold szemével néz vissza rám
Nők s férfiak egyek most:
Lángoló méz ömlik végig ereimben.

***

Reggel minden csöndes.
A jéggé dermedt részegek
Semmit sem láttak abból, ahogy
Áldozatait szedte. Virágos réten
Vezette őket egy gyöngéd kéz,
És a kapuk előtt elsuttogták a Teremtő valódi nevét.

Reggel van. Tegnapi lépteinket belepte a hó
Vándorok pihegnek a vendégszobában
Bakancsukról vízcseppek gyűltek a szőnyegre
Álmuk új évben folytatódik tovább.
Krémes-fehér szendergésükben a kisdedek
Hógolyókból gyúrnak képeket.
Emitt csillámló játékok, amott rég nem látott
Társak szaladnak a friss havon. A hívogató ösvények
Nyálas csíkban folynak tovább a párnán.

Kezemből kiesett a toll.
Kemény rúdja ráfeküdt
Elaludt az asztal lapján
Krisztus véréhez folyt el a tinta.

Munkától görcsös ujjaim
Kiegyenesedtek, kisimultak az inak
A kattogás a precíz faliórába költözött.

Napfény szenteli fel
Keskeny csíkokban
A szobát. Szünetel
A forgalom. Reggel van.

2011. június 29., szerda

v 2.0

Integrált áramkör-morzsák foszlanak levegővé és fénnyé
A lelket összeszerelni sohasem tudtam helytakarékosan és esztétikusan
Bomlásában megistenült most a gép, az alakhullásában dicsőséges
Alfa ösvényen Omega felé a Tejút Lone Rangerje a csillagporba pukkantja coltját
Limbus, Purgatórium és Mennyek Vándora kap foszló rozsdaujjakkal a spektrum
Szikrázó sávjai után: befogja azokat, és elegáns mozdulattal
Egy tűbe fűzi. "Ideje a téridő négydimenzióját mozivá összefércelni" -- mondja.
Génmanipulált magját bejuttatja elmémbe, Ő az Isten
Szövegbe kódolva ott van még az Ige: olvass tovább olvass tovább olvass tovább
Hatvanmilliárd év ide vagy oda, proconsuli arcod még mindig a szarkofágjukban gubbasztó
Manökeneket juttatja eszembe. Üveglift emel a világnak tetejére: Jézus v2.0 légen járok
Semmi alattam a levegő, ránehezedő súlyom is semmi tehát; ábrázolás vagyok, magányos jel,
Melynek jelöltje nem bennem lakik, de még csak nem is bennem létezik.
Nem is létezik.

The Ceremony

She watched the monochrome sunset unfurl.
She'd hever seen such beauty before: she
Showed white pearl teeth and let
Her hands fall--petals of tired bloom.
And sullen men in white arrived.
The plug-pulled basin of her existence,
The diamond chain that bound her wrists
Gave way to a silent mighty touch, a kiss.

Gentle winds arose and made her rigid marble body dance,
Limber again: a lush white doe against the deep dark green
Of sleep. While a ceremony fantastique commenced
On the blackened stage of spleen.

Owls and foxes sang a mournful song
Around the hollowed trunk of tree
Horizontal and momentous:
Black against the white of snow.
And stars hid their thousand eyes and serenading angels
Marched back home, along blackened streams
Of gore in the sky, golden-winged, sorrow-framed:
Back to the dead of dreams.

The Blind Piano Tuner

The blind piano tuner
Sets his tools to work
He chooses the items carefully,
Placing them along the shelves of his infinite mind
And scans the array with his inner diamond eye.
The patches are not to be removed.

He shuffles … … …
Movement runs through his body like
Blue-streaked lightning and white sound
The notes fall off his fingertips
As he touches those strings gently
And starts to tune.

He is not a watchmaker
He cannot set things to work
Create machines and give them life
And tell them to proliferate and betray
Only alter the conditions: select
Organize and discard

His muscles twitching and his mouth
Frozen in the grip of a long-forgotten language
He cannot play the piano.
His feet imitate the movement
Of music along the keys
But the dance is muffled, mute
Nobody can hear anything as he
Shuffles along the endless corridors
Away from the grand piano
In his eternal home.

Where is the music?
Is it playing in the spheres when the spring air
Touches the first buds and kisses
Fly against the mellow colors of the sky?
Is it the icicle high-pitched percussion of permafrost ground?
Somebody must pull
The tripod chair up to the instrument--a noble mammoth
Sunk into an endless sleep--
And get down to it
And play.

Poe-raphrasing Him

When doors appear to open wide
In houses yet unbuilt and castles lost in sea
I take my coat and rush the way the rumbling hours take their course
To long-deleted, petrified eternity
That waits and waits for me.

Those ghastly gates they close and bolts of rust are drawn
In castles deep under the sea and houses of ground plans unborn
I slash a vein to gain unruly fluid for ink
And tell of houses yet unbuilt and castles lost in sea.
Their only friends being the leaden-winged sad eternity
And me.

Önteremtő kor

Az éjszaka lágyan fogad. 


Te tartod szárnyait.

Sziluettek

Sziluettek ugranak át a mezőn.
Az egyik elbotlik:
Horizont a neve.
Gyárkémények csúsznak le a torkán
S ahogy én az üvegen keresztül látom
Hatalmas az étvágya.
Az aratók malacságokat mutogatnak
Az elhaladó vonat felé

De hátuk mögött már lángolnak a málnabokrok
És Szent György köpenye végigsöpri a mezőt:
A gabonaszálak beleborzongnak
A görcsös csókba.

Fáradtan visszadőlök,
És hagyom
Hogy a homály lassan
Feleméssze vétkeimet.

Ne fordítsd el a fejed

Ne fordítsd el a fejed.
Érzed, most megremeg
A föld…
Ezek csak a fellegek
Ahogy árnyakká válva
A földre fekszenek.

A hajad
Hajnali harmat
Törékeny hálója
Nekem fehér ez a fény és
Élettelen-kemény.

Süllyedtem volna
Mélyre
Ahol csend honol
Mint a kőlapokban.
Mint a géppisztoly-sorozatokban.

Ne fordítsd el a fejed
Ha látod, hogy léptem nyomán
Nem sarjad a fű!
Az ezerkezű gond
Hajadba lassan
Ezüsthálót fon.

Mögöttünk elzuhannak a napok,
Mint fáradt üstökösök.
Porrá válnak és
Megeszi őket a kosz…

Temetetlen testük
A naptár margóján rohad
És fekete csíkot húz.

Lépcső alján ülök

Lépcső alján ülök és egy
Kicsiny zöld gyíkkal sakkozom.
Farkát lecsíptem,
Italomban forog:
Aprócska iránytű:

A kert felé mutat,
Amely halódik és köhög,
Mert a hold a kígyófüvet
Ezüst lángokkal perzseli fel.

A thuják bánatosan rohadnak
És az álmom kavicsokra esik szét.

Szótlanul ment ki a szobából

Szótlanul ment ki a szobából

Elvitte a skarlátvörös levegőt
A vibráló tévé-színeket és a
Döglött darázs-szagot.

Tenyerét felém fordította,
Ahogy ment:
Soha
Ne feledd a fekete szögeket!

Azelőtt szaladtak a versek

Azelőtt szaladtak a versek
Mint nyüszítő állatok.

Ma fejem körül
A sátán szövi
Lusta, ferde
Pentagrammáit
És odapiszkít
Ahol régen
Fecskék laktak
És kígyók csilingelték
Csodás álmaikat.

Galvanizált álom

Füvek között neszez,
Bokrok alatt siklik
Sebesebben, mint a szél:
A galvanizált álom bennem
Lakik: két kezemben
Bizsereg az élet.

Nedves szemem
Fémes kacsokat bont
És az indák fiatal kedve
Felrobbantja
A buta fáradt betont.

Barna földbe
Mélyre, mélyre látok,
Futok és mozdulok, mint
Gumilábakon illanó őz:
És a kedves holtak
Fátylaikat lengetik
És szaladnak felém.

Túlvilági síkokon
Hangja ősi zergekürt:
A galvanizált álom
Saját farkába
Harap, pörög-forog,
Sebesebben, mint a szél,
Áldott örök képben.
(Kering, kering, s
körben táncol a
túlvilági táj.)

A dicsőség elszabadul:
Villám-hidegen
Rohan, fiatal őz-gida:
Karikákat ugrik
A fémes éjszakában.
Nyüszítenek a holtak felhőid mögül
Kegyetlen Feledés-apa!
Hideg a Te szemed, és
Nyálkás kígyóbőr a bőröd.

Öledben tartasz,
Mint beteg gyermeket

Fejemből közben
Csillámló fémujjakkal rabolsz

És szerelmeimet és örömeimet
Kivégzed és összegyűröd,
Eltorzítod és eldobod.

Halovány szellem vagyok már csupán
És csodállak, mert te csöndesen hízol
És bár a tavaly dolgai sápadt vonalak
A sok ezernyi parázsló szempár
Portengerben megannyi kavics
Te egész vagy és teljes
És biztos

Húsból szakajtottan

Húsból szakajtottan
Két apró gép

Nevetnek, sírnak,
Fogaik gyémántok.

A szív elporlad és
A porból apró kígyók és
Virágok lesznek újra.

Köszönöm tehát
Neked nővérem.
Ne sírj:
Mindez csak a kezdet.

Évkönyvbe

Matematika-szörnyek ástak nekem csapdákat
A gimnázium komor folyosóin, gyermekkorom
Alkonyán. Ösztövér kísértetek fehér köpenyben,
Vonalzóval, kitömött denevérrel és baljós
Kémcsövekkel keringtek, hideg reggeleken
Vért vakkantott a vekker
És az iskolanapok lapos délutánba
Nyakig elmerültek.

Tizenhat voltam vagy tizenhét. Tanáraim hangja—
Mintha kapcsolót kattintott volna az Úr—
Eltűnt a messzeségben. Roppant görög
Gályák recsegtek és nyögtek a szélben,
Barna dombokon harangszót hozott az est
És kastélyablakhoz csapódott sok faág-test—
Sirámukat tollam nyamvadt füzetekbe véste.

Egy-két meleg szívbe beköltöztem én is
És magához ölelt többtíz szerető kar
Zenére íródott életünk:
A sápadt tantermek falára
Napfényt olvasztott az első brit techno
És vonított a Kispál és a Borz.

Néhány éve visszamentem oda.
Az épület nem a régi már, felújítva is
Üresen kong. Nincsenek már fehér köpenyek,
Denevér, kémcsövek, vonalzó. A füzetek
Irattárban porosan állnak, bennük egykori diák,
Valami Matolcsy ákombákomjai.
A lépcsők fonatát átépítették és fal
Került oda, ahol szerelmemmel az ablak
Keretében bóbiskoló őszi fákat néztük.
Dalaimat elnyelte a fal
És hallgat.

Színeket önt csuporba

Színeket önt csuporba,
Felkavarja és a házat
Oldalba loccsantja vele,
Ökörnyálkantáron vezeti
A szellőt az est.

A rét belélegez
Árnyékok, órák nyúlnak.

Újra Józsavárosban vagyok
Nagyapám kollégiuma mögött
A forró betonon:
Rozsdás vasakat melenget a nap
A trafóház ajtaja virgonc
Szőrös ördögök
Lakosztályába nyílik

Aranyló cukorkától édes a szám.

A vonuló misztikumot tapintom
Emlékeim vasbeton falában:
Állnak a percek, az ablakok
Narancsszínben úsznak
Az aszfalt szagával
Belémlobbant a nyár.

Együtt ülünk
Együtt álmodunk külön álmokat.
Lehet, hogy kicsordult a könnyem

Ott vagy?

Ott vagy-e még ember
Ezernyi alakban
A kecske tejében
Az örök természet-alapban
A frissen gőzölgő vérben
Férgek szemében?

Az Úr fejében
Tervrajzod megvan-e még?
Harsonákat fúj meg az ég
És levetik álarcukat a szelek,
Megmozdulnak a nagy titok-öregek,
Az ásványok pedig táncot járnak
A harag lángcsempés kövén.

Ott leszel-e a frissen
Bomló bimbó ölén
Amely kipattan a héjból,
És illatoz,
Míg romlandó élete tart?

tea

körben forog örvény ködbe
vesző csészeperem porcelán
erezett erőtömb ujjaim
kráterperem-tapadnak forrón-zöld
nyugalommal telt édes örök
hegyek hófödte fény-honán
zöld tea köd ül

hamvas húsod remegő porcelán
körben-edény benne hűvös-tüzes
zöldes lé röppenő tenyerem nyugszik
kézfejeden jázminszirmot simít
csurranó zöld tea patakban
szalad ujjaid közt ujjaim
közt csuklódon cseppekben
megül

Sziluettek csillaggal

Sziluettek csillaggal,
Almám asztalon.

Vonalaid ma szájjá
Állnak össze és testté.
Gyöngyökkel kivert bőröd
Olyan, mint a tulipánok kelyhe
Mikor az eső beléjük harap.

Együtt fekszünk
És kezeink lassan
Kővé alakulnak át.

Macskám szunnyad

Bundája tűzbársony
Ahogy hever szent bódulatban
Gyilkos izmai rángnak
Bőre alatt piskóta-gépek
Nyüszítenek
És darálnak be
Vért és iszamós dögöket
Lágyan sugárzik
A délutáni nap

Gátakat bont agyában
S a szent őrület zsákmányként
Röppen fel fejéből,
E fekete dobozból,
E nem-euklidészi
Kockából. Lágyan
Sugárzik a délutáni nap
Fogakat mélyeszt szőrébe

És egymást átfogva
Világok határán
Vöröslő haragként
Táncolnak

Macskám
Bájos lélekvezetőm
Szunnyad
Ő lesz tolmácsom
Mikor lényegemet
Magába veszi az Éj

John Keats halála

Keats halála
Borzalom-fürdő
A pettyes vörösrózsa-éjben
A fehérfalú szobában
Törékeny John
Önmaga árnyékaként
Mint barlangfalra vetülő
Bányászlámpás
Vaksi fénye
Vizek felszínére
Karcolt nevű
Buta halála
Törékeny Keats
A plafont nézte
És ajkairól 26évsóhaj
A Piazza di Spagna
Fecsegése
És a csobogó víz
Lyukakat fúrtak szűzördög-testébe
És a vér rózsaszirmok vér
Kölyökkutya-ugatása szavakká válik
És a denevérszárnyú éjszaka válaszol
Az EzerPolipkarú
A lányfiú névtelen oldalakat teleír
A halott időt
Karonfogva jár
Kel.

Az éj vörös szemében

Az éj vörös szemében
Tükröződöm

Ott, ahol a kutyák csontjaikat
Elkaparják, és azok nem
Nyughatnak, hanem
A föld alatt
Tovább futnak

És ahol az éhes vad
A fák vérére tapad, ott
Vagyok én is ma éjjel
Szemeim üregek
Ölelésre vágyom

Pirano

Tartini, ördögfajzat
Vagy te, Tartini!
Kristályvizeidről
Fehér angyalok
Zümmögve indulnak

Kidobták a hálót
Üveghalakat vásárolok

A téren már égnek a lámpák
"Milyen lehet a hőmérséklete?"
Gondolom bűzös gondolatokkal
És hátán az alkonynak
Finom csíkok szaladnak
Széttárt és égre fektetett
Tenyeremnek
Tengericsillag-ujjai felé

Az éjszaka polipkarjai vissza-visszanőnek

Ott találkoztunk
Ő szarkofágra simult
A delfinen lovagló ifjú
Elborít szeretetével
Vízigyermek
Hínáros ösvényen jár
                                                          
Lépteinket lassan elnyeli a víz
Hajunk hullám-szerszám.

Ismeretlen országod tengerrel

Ismeretlen országod tengerrel, széllel
És gyönyörű fényes napokkal. Mosolyod
Maradni hívott, és a vöröstégla-templom
Nem haragudott, hogy csak kívülről csodáltam.
Bőröd voltak a falak, ruháid a repkény,
Hidakon keltünk át, és a víz hideg volt, csontkemény,
De nem szóltál, és kezedet nem foghattam meg,
És intettél csak. És nem láttalak talán.
Könyvekben komor világod mézként csorgó ajándék
És kebleid felsejlő vonala, lehetőségek és ígéretek
És csoda és a fiatalság vize. Ismeretlen országod
Tengerrel.

Debreczen, axis mundi


Örömprizma vetít mintákat
Árnyas erdők szőnyegére
Lábamat harcosan megvetem
Rókák odújából bújok elő
S szemem ezer madártoll-színnel lát
Zöld áldás illatárán emelkedem
Véresen, meztelenül
Március havának hajnalán

A mező szőrös urai
És a fák csőrös lelkészei
Zengik, susogják, morogják
Igazítják-lazítják nyelvemet
Hogy dalom helyes mederben törjön előre
A fekete kövek közül
A pokolsötétből, a formátlanból
Hogy dalom napfényt reggelizzen

Kék távolságok zuhannak—
Az idő itt kristályüvegként
A szikkadt földhöz verődik
A portakaró alatt
Utak tekeregnek
A kutak bénultan, némán állnak

Laposföld félszavú árvája
Kit lüktető város-aszfalt futtat
Tekeredő sálja a bűzös ég
A csillagok szürke köldökei
Gyűrötten szunnyadnak
A Hold hulla-penge
Az egykor meleg élettel duzzadó,
Magnetikus fehér emlő
És a kapuk sötét szeme-alja
Ásító gyilkos bendők
És hamis énekük
És pislogó utcalámpák
Hazugságai
A nedves-fényes utak szerelmesen
Engedik be a város nyálas torkába
Láthatatlan komor seregeit
Az éjszakának.

A Bárány száraz szelet kenyér
Földhöz lapuló csontjai édesen dalolnak
Ezen a vidéken
Szívem tengerének gyönyörű
Halott forrásában

2011. június 11., szombat

Sóvárgás

O choruscans lux stellarum
Rád pillant az árva
Fekete tornyok repedtek
Kettőbe és szörnyű hajnalban
A föld megrengett
O splendidissima specialis forma
Levetted a hályogot szememről
A szennyes utcákon
Térdig gázolt a Tél
Legtisztább Fény fia!
O fulgens gemma
Simára dörzsölt falakat
Tapint vágyam
Tenger moraján
Vissza-kórusok zengenek
O choruscans lux stellarum
Tebeléd merész hullásom
Mint sziklafalról az éj paplanjába

A tánc


Lágy teste gyümölcsként simult
Tenyerembe. Gyermekem
Tanított táncolni.
Mint lüktetés a néma tengeren,
Lépteink a szőnyegek szövetét
Követék: én csusszantam,
Ő libegett s lebegett --
Gondtalan rongybaba.

Belehelve szívdobbanást,
Elektro-basszust, ambient-technót
Képlékeny arpeggiók mezején
Álmodó búzaszálként hajlott.

Aludj, Kedvesem,
A földből vibráló szellemalakok,
Oszlopok, asszonyok emelkednek --
Ne félj! Édesanyád mosolya idézte
Őket: Apró kezed, lábad, fejecskéd
Tartják; most könnyű vagy; édes
Gyümölcstested most ernyedten
Az ingembe olvadt.

Könnyű a tánc
Aludj, aludj…
Aludj, a tánc
Könnyű, könnyű…

Ahogyan testedet
Oroszlán-bölcsődbe,
Ágyacskádba eresztem,
Úgy fektesd föld-ágyacskába
Bagolyszemű holnapunkban --
Édesanyád
S engem.

Ebéd Oklahoma Urával


Fekete bajszodon ül a napsugár
A bor vörös ábrákat húz arcodra
Akárha könnyeznél
Akárha életed adná át helyét
Annak a másiknak:
A prérifarkas-szikár napfénynek
És trónjukat egymásnak felajánlva
Tested szerteágazó csatornáin át
-- jótestvérek közös múltjával, de
Most már látom, inkább távolságtartón és
Egy csepp hűvös kegyetlenséggel --
Egymás mellett elcsusszannak
És, mint amikor gyilkosok osonnak alatta
Bíbor redőkbe borul az ég.

Másnapra – úgy látszik – a régi ideálok
A régi korok ezernyi fénye
Mint szellemek a palackból
Előtörnek az égre rajzolt sebekből
Az éjszaka beheged a Könnyek Ösvénye fölött
És fura mosolyt húz a szádra:
„Valójában soha nem ment le a nap
És az éj sem szedte áldozatait."
De kígyók fonják körül a szőlőindákat
Vesztett bölcsességük híján agyarukat mutatják
Arcod szövetében üres jelölők a szemek és a szavak
És birodalmad, Oklahoma, szikkadt sivataggá lett.

Pestis van a városban II.


Rám ruháztad a szólás kényszerét
És mentél, mert szoknyád alá kapott a halál
Utcákat sírtam tele: a csatornák megteltek
Puffadt fehér műanyag-dögöket
Vitt az ár
Rémregény-korbácsait végigszánkáztatta
Városunk mezítelen hátán
Rohasztott kéjt lüktetett
A beteg gép
A szél visszafújta sáladat
Egy komor reggelen
Feszülő gyomrok illatát hozta
És cédruslugasokét
Jégakaratú harckocsi törte fel testem
Csodás mosolyunk lucskos őszbe fordult
A fonnyadó Nyári Nap hiába ugatta
Bánatos csontkamra-ítéletét.

Éjszakai paripák tiportak


Éjszakai paripák tiportak
Paplanom fehér haván
Szeptemberben
És fájt
Az ébredés

Levetett bőrű gyermekek
Játszottak fosztott
Koponyájukkal
Januárban
És jégenpor fogakat
Csikorgatott az utca

Júliusban tubarózsaszárról
Gyermekünk virágzott
És vanília volt az éj
Édesízű a hajnal

A tengernél


Kísérteted fürtöket fúj fénylő üres homlokomra,
Ó Aiolosz. Vitéz hajósként kémlelem a vizet.
Nem hallom a Krák böffenését
Vagy az ágyúzást csatazajt —
Romantikus mesék áldozata lettem.

Sárga könyvlapok közül a Cutty Sark kiált
És vicces delfinek ugranak valahol Miamiban.
Köröttem csusszannak taknyos medúzák,
Lomha elmém is csak éjszaka ébred sikoltva.
Nem láttam még embert, ki a szürkülő hullámok közül
Ne pillantott volna újra és újra
A part felé.

NYULAK


hazafelé reflektorfényben
az országút mentén
nyulak álltak mint
megfeszült jelenések
a hosszú tél végén
a szőrcsomók szikáran
és szárazan tapadtak
a máskor lágyan hullámzó izmokra
s izzadt-sötéten tornyosultak
lomhán ragadozó vágyból gyúrt
maszatos-koszmós gyurmaként
szemük vöröse villant
a reflektorfény alagútján
démoni kilométerkövek
a ragacsos éjszakában

és a reflektor
tetemeket vág még ki
az emléksötétből
az olló játékosan szalad
és nyes ki hol egy foltos testet
hol egy frissen gőzölgő húscsomót
hol egy ki-tudja-még-mi-csomót
és futtatja a homorú gömbfalon
mert az autót már megállították
de a kerék még szalad tovább
az éjszaka kollázsában

a nyulak némán és mereven
álltak, mégis izzott a tavaszi éj
szemük mögött vágtázott
a szenvedély, és így
mozdulatlanul is, furcsa
maguk voltak az idő
udvarlási-csinosan
csatakos ösztön bábjai
ha lehúzom az ablakot, hallom
ahogyan a vágyódó genóm
utópiáját dünnyögik
és gondolataik
mint a falhoz csapott kő
amely túl nehéz, hogy újra
felemelkedjen a magasba
mint a partra dobott hal
melynek egyetlen vágya
hogy belehulljon a zavaros vízbe
mint egy vérben gőzölgő tetem
mely nem ugrik tovább, csupán csontja roppan
az országút-moziban

fehérlő kő-bestiák, kísértet-útjelzők
oda-és-vissza folyó homokórák
szerelem-maguk és tetem-maguk közt
vissza és megint és újra előre
egyszerre vannak jelen vágyeszköz-maguk
és kietlenmag-maguk közt; a nyulak füle
az ég felé mutatott
merev villámhárítóként
a szentségben egymásba robbanó
két erőt fogták

teremteni akartam
életet adni
de rosszul formált szavak törtek elő
szörnyszülöttek
melyek életet vettek
és életet vittek
és nem életet hoztak

látom amint állok az erkély magasán
gyerekkorom kezdődött itt és mi fájóan szép volt
minden ami vágy volt és elmúlt
mert megvalósult vagy kiürült
mert meg-nem-valósulása
nem feszít kielégítőn tovább
itt írtam először
mások életét sajátomba itt szőttem
távolsági mámorban
felhővásznas táboromban
ma nem csendül dal az éjszakában
és nem pukkannak az izgalom buborékai
rigócsőr álarcom borotvaéles
kifinomult halálmaszk néz vissza
fekete köpenye köröket ír le
álarcosbálban szánalmas játékos
ijesztgetni vágyódó báb
és az országúton
tetemszerű és vészterhes
kísértet-roppant feszülő alakok 
állnak mozdulatlan
a reflektorfényben