2011. június 29., szerda

v 2.0

Integrált áramkör-morzsák foszlanak levegővé és fénnyé
A lelket összeszerelni sohasem tudtam helytakarékosan és esztétikusan
Bomlásában megistenült most a gép, az alakhullásában dicsőséges
Alfa ösvényen Omega felé a Tejút Lone Rangerje a csillagporba pukkantja coltját
Limbus, Purgatórium és Mennyek Vándora kap foszló rozsdaujjakkal a spektrum
Szikrázó sávjai után: befogja azokat, és elegáns mozdulattal
Egy tűbe fűzi. "Ideje a téridő négydimenzióját mozivá összefércelni" -- mondja.
Génmanipulált magját bejuttatja elmémbe, Ő az Isten
Szövegbe kódolva ott van még az Ige: olvass tovább olvass tovább olvass tovább
Hatvanmilliárd év ide vagy oda, proconsuli arcod még mindig a szarkofágjukban gubbasztó
Manökeneket juttatja eszembe. Üveglift emel a világnak tetejére: Jézus v2.0 légen járok
Semmi alattam a levegő, ránehezedő súlyom is semmi tehát; ábrázolás vagyok, magányos jel,
Melynek jelöltje nem bennem lakik, de még csak nem is bennem létezik.
Nem is létezik.

The Ceremony

She watched the monochrome sunset unfurl.
She'd hever seen such beauty before: she
Showed white pearl teeth and let
Her hands fall--petals of tired bloom.
And sullen men in white arrived.
The plug-pulled basin of her existence,
The diamond chain that bound her wrists
Gave way to a silent mighty touch, a kiss.

Gentle winds arose and made her rigid marble body dance,
Limber again: a lush white doe against the deep dark green
Of sleep. While a ceremony fantastique commenced
On the blackened stage of spleen.

Owls and foxes sang a mournful song
Around the hollowed trunk of tree
Horizontal and momentous:
Black against the white of snow.
And stars hid their thousand eyes and serenading angels
Marched back home, along blackened streams
Of gore in the sky, golden-winged, sorrow-framed:
Back to the dead of dreams.

The Blind Piano Tuner

The blind piano tuner
Sets his tools to work
He chooses the items carefully,
Placing them along the shelves of his infinite mind
And scans the array with his inner diamond eye.
The patches are not to be removed.

He shuffles … … …
Movement runs through his body like
Blue-streaked lightning and white sound
The notes fall off his fingertips
As he touches those strings gently
And starts to tune.

He is not a watchmaker
He cannot set things to work
Create machines and give them life
And tell them to proliferate and betray
Only alter the conditions: select
Organize and discard

His muscles twitching and his mouth
Frozen in the grip of a long-forgotten language
He cannot play the piano.
His feet imitate the movement
Of music along the keys
But the dance is muffled, mute
Nobody can hear anything as he
Shuffles along the endless corridors
Away from the grand piano
In his eternal home.

Where is the music?
Is it playing in the spheres when the spring air
Touches the first buds and kisses
Fly against the mellow colors of the sky?
Is it the icicle high-pitched percussion of permafrost ground?
Somebody must pull
The tripod chair up to the instrument--a noble mammoth
Sunk into an endless sleep--
And get down to it
And play.

Poe-raphrasing Him

When doors appear to open wide
In houses yet unbuilt and castles lost in sea
I take my coat and rush the way the rumbling hours take their course
To long-deleted, petrified eternity
That waits and waits for me.

Those ghastly gates they close and bolts of rust are drawn
In castles deep under the sea and houses of ground plans unborn
I slash a vein to gain unruly fluid for ink
And tell of houses yet unbuilt and castles lost in sea.
Their only friends being the leaden-winged sad eternity
And me.

Önteremtő kor

Az éjszaka lágyan fogad. 


Te tartod szárnyait.

Sziluettek

Sziluettek ugranak át a mezőn.
Az egyik elbotlik:
Horizont a neve.
Gyárkémények csúsznak le a torkán
S ahogy én az üvegen keresztül látom
Hatalmas az étvágya.
Az aratók malacságokat mutogatnak
Az elhaladó vonat felé

De hátuk mögött már lángolnak a málnabokrok
És Szent György köpenye végigsöpri a mezőt:
A gabonaszálak beleborzongnak
A görcsös csókba.

Fáradtan visszadőlök,
És hagyom
Hogy a homály lassan
Feleméssze vétkeimet.

Ne fordítsd el a fejed

Ne fordítsd el a fejed.
Érzed, most megremeg
A föld…
Ezek csak a fellegek
Ahogy árnyakká válva
A földre fekszenek.

A hajad
Hajnali harmat
Törékeny hálója
Nekem fehér ez a fény és
Élettelen-kemény.

Süllyedtem volna
Mélyre
Ahol csend honol
Mint a kőlapokban.
Mint a géppisztoly-sorozatokban.

Ne fordítsd el a fejed
Ha látod, hogy léptem nyomán
Nem sarjad a fű!
Az ezerkezű gond
Hajadba lassan
Ezüsthálót fon.

Mögöttünk elzuhannak a napok,
Mint fáradt üstökösök.
Porrá válnak és
Megeszi őket a kosz…

Temetetlen testük
A naptár margóján rohad
És fekete csíkot húz.

Lépcső alján ülök

Lépcső alján ülök és egy
Kicsiny zöld gyíkkal sakkozom.
Farkát lecsíptem,
Italomban forog:
Aprócska iránytű:

A kert felé mutat,
Amely halódik és köhög,
Mert a hold a kígyófüvet
Ezüst lángokkal perzseli fel.

A thuják bánatosan rohadnak
És az álmom kavicsokra esik szét.

Szótlanul ment ki a szobából

Szótlanul ment ki a szobából

Elvitte a skarlátvörös levegőt
A vibráló tévé-színeket és a
Döglött darázs-szagot.

Tenyerét felém fordította,
Ahogy ment:
Soha
Ne feledd a fekete szögeket!

Azelőtt szaladtak a versek

Azelőtt szaladtak a versek
Mint nyüszítő állatok.

Ma fejem körül
A sátán szövi
Lusta, ferde
Pentagrammáit
És odapiszkít
Ahol régen
Fecskék laktak
És kígyók csilingelték
Csodás álmaikat.

Galvanizált álom

Füvek között neszez,
Bokrok alatt siklik
Sebesebben, mint a szél:
A galvanizált álom bennem
Lakik: két kezemben
Bizsereg az élet.

Nedves szemem
Fémes kacsokat bont
És az indák fiatal kedve
Felrobbantja
A buta fáradt betont.

Barna földbe
Mélyre, mélyre látok,
Futok és mozdulok, mint
Gumilábakon illanó őz:
És a kedves holtak
Fátylaikat lengetik
És szaladnak felém.

Túlvilági síkokon
Hangja ősi zergekürt:
A galvanizált álom
Saját farkába
Harap, pörög-forog,
Sebesebben, mint a szél,
Áldott örök képben.
(Kering, kering, s
körben táncol a
túlvilági táj.)

A dicsőség elszabadul:
Villám-hidegen
Rohan, fiatal őz-gida:
Karikákat ugrik
A fémes éjszakában.
Nyüszítenek a holtak felhőid mögül
Kegyetlen Feledés-apa!
Hideg a Te szemed, és
Nyálkás kígyóbőr a bőröd.

Öledben tartasz,
Mint beteg gyermeket

Fejemből közben
Csillámló fémujjakkal rabolsz

És szerelmeimet és örömeimet
Kivégzed és összegyűröd,
Eltorzítod és eldobod.

Halovány szellem vagyok már csupán
És csodállak, mert te csöndesen hízol
És bár a tavaly dolgai sápadt vonalak
A sok ezernyi parázsló szempár
Portengerben megannyi kavics
Te egész vagy és teljes
És biztos

Húsból szakajtottan

Húsból szakajtottan
Két apró gép

Nevetnek, sírnak,
Fogaik gyémántok.

A szív elporlad és
A porból apró kígyók és
Virágok lesznek újra.

Köszönöm tehát
Neked nővérem.
Ne sírj:
Mindez csak a kezdet.

Évkönyvbe

Matematika-szörnyek ástak nekem csapdákat
A gimnázium komor folyosóin, gyermekkorom
Alkonyán. Ösztövér kísértetek fehér köpenyben,
Vonalzóval, kitömött denevérrel és baljós
Kémcsövekkel keringtek, hideg reggeleken
Vért vakkantott a vekker
És az iskolanapok lapos délutánba
Nyakig elmerültek.

Tizenhat voltam vagy tizenhét. Tanáraim hangja—
Mintha kapcsolót kattintott volna az Úr—
Eltűnt a messzeségben. Roppant görög
Gályák recsegtek és nyögtek a szélben,
Barna dombokon harangszót hozott az est
És kastélyablakhoz csapódott sok faág-test—
Sirámukat tollam nyamvadt füzetekbe véste.

Egy-két meleg szívbe beköltöztem én is
És magához ölelt többtíz szerető kar
Zenére íródott életünk:
A sápadt tantermek falára
Napfényt olvasztott az első brit techno
És vonított a Kispál és a Borz.

Néhány éve visszamentem oda.
Az épület nem a régi már, felújítva is
Üresen kong. Nincsenek már fehér köpenyek,
Denevér, kémcsövek, vonalzó. A füzetek
Irattárban porosan állnak, bennük egykori diák,
Valami Matolcsy ákombákomjai.
A lépcsők fonatát átépítették és fal
Került oda, ahol szerelmemmel az ablak
Keretében bóbiskoló őszi fákat néztük.
Dalaimat elnyelte a fal
És hallgat.

Színeket önt csuporba

Színeket önt csuporba,
Felkavarja és a házat
Oldalba loccsantja vele,
Ökörnyálkantáron vezeti
A szellőt az est.

A rét belélegez
Árnyékok, órák nyúlnak.

Újra Józsavárosban vagyok
Nagyapám kollégiuma mögött
A forró betonon:
Rozsdás vasakat melenget a nap
A trafóház ajtaja virgonc
Szőrös ördögök
Lakosztályába nyílik

Aranyló cukorkától édes a szám.

A vonuló misztikumot tapintom
Emlékeim vasbeton falában:
Állnak a percek, az ablakok
Narancsszínben úsznak
Az aszfalt szagával
Belémlobbant a nyár.

Együtt ülünk
Együtt álmodunk külön álmokat.
Lehet, hogy kicsordult a könnyem

Ott vagy?

Ott vagy-e még ember
Ezernyi alakban
A kecske tejében
Az örök természet-alapban
A frissen gőzölgő vérben
Férgek szemében?

Az Úr fejében
Tervrajzod megvan-e még?
Harsonákat fúj meg az ég
És levetik álarcukat a szelek,
Megmozdulnak a nagy titok-öregek,
Az ásványok pedig táncot járnak
A harag lángcsempés kövén.

Ott leszel-e a frissen
Bomló bimbó ölén
Amely kipattan a héjból,
És illatoz,
Míg romlandó élete tart?

tea

körben forog örvény ködbe
vesző csészeperem porcelán
erezett erőtömb ujjaim
kráterperem-tapadnak forrón-zöld
nyugalommal telt édes örök
hegyek hófödte fény-honán
zöld tea köd ül

hamvas húsod remegő porcelán
körben-edény benne hűvös-tüzes
zöldes lé röppenő tenyerem nyugszik
kézfejeden jázminszirmot simít
csurranó zöld tea patakban
szalad ujjaid közt ujjaim
közt csuklódon cseppekben
megül

Sziluettek csillaggal

Sziluettek csillaggal,
Almám asztalon.

Vonalaid ma szájjá
Állnak össze és testté.
Gyöngyökkel kivert bőröd
Olyan, mint a tulipánok kelyhe
Mikor az eső beléjük harap.

Együtt fekszünk
És kezeink lassan
Kővé alakulnak át.

Macskám szunnyad

Bundája tűzbársony
Ahogy hever szent bódulatban
Gyilkos izmai rángnak
Bőre alatt piskóta-gépek
Nyüszítenek
És darálnak be
Vért és iszamós dögöket
Lágyan sugárzik
A délutáni nap

Gátakat bont agyában
S a szent őrület zsákmányként
Röppen fel fejéből,
E fekete dobozból,
E nem-euklidészi
Kockából. Lágyan
Sugárzik a délutáni nap
Fogakat mélyeszt szőrébe

És egymást átfogva
Világok határán
Vöröslő haragként
Táncolnak

Macskám
Bájos lélekvezetőm
Szunnyad
Ő lesz tolmácsom
Mikor lényegemet
Magába veszi az Éj

John Keats halála

Keats halála
Borzalom-fürdő
A pettyes vörösrózsa-éjben
A fehérfalú szobában
Törékeny John
Önmaga árnyékaként
Mint barlangfalra vetülő
Bányászlámpás
Vaksi fénye
Vizek felszínére
Karcolt nevű
Buta halála
Törékeny Keats
A plafont nézte
És ajkairól 26évsóhaj
A Piazza di Spagna
Fecsegése
És a csobogó víz
Lyukakat fúrtak szűzördög-testébe
És a vér rózsaszirmok vér
Kölyökkutya-ugatása szavakká válik
És a denevérszárnyú éjszaka válaszol
Az EzerPolipkarú
A lányfiú névtelen oldalakat teleír
A halott időt
Karonfogva jár
Kel.

Az éj vörös szemében

Az éj vörös szemében
Tükröződöm

Ott, ahol a kutyák csontjaikat
Elkaparják, és azok nem
Nyughatnak, hanem
A föld alatt
Tovább futnak

És ahol az éhes vad
A fák vérére tapad, ott
Vagyok én is ma éjjel
Szemeim üregek
Ölelésre vágyom

Pirano

Tartini, ördögfajzat
Vagy te, Tartini!
Kristályvizeidről
Fehér angyalok
Zümmögve indulnak

Kidobták a hálót
Üveghalakat vásárolok

A téren már égnek a lámpák
"Milyen lehet a hőmérséklete?"
Gondolom bűzös gondolatokkal
És hátán az alkonynak
Finom csíkok szaladnak
Széttárt és égre fektetett
Tenyeremnek
Tengericsillag-ujjai felé

Az éjszaka polipkarjai vissza-visszanőnek

Ott találkoztunk
Ő szarkofágra simult
A delfinen lovagló ifjú
Elborít szeretetével
Vízigyermek
Hínáros ösvényen jár
                                                          
Lépteinket lassan elnyeli a víz
Hajunk hullám-szerszám.

Ismeretlen országod tengerrel

Ismeretlen országod tengerrel, széllel
És gyönyörű fényes napokkal. Mosolyod
Maradni hívott, és a vöröstégla-templom
Nem haragudott, hogy csak kívülről csodáltam.
Bőröd voltak a falak, ruháid a repkény,
Hidakon keltünk át, és a víz hideg volt, csontkemény,
De nem szóltál, és kezedet nem foghattam meg,
És intettél csak. És nem láttalak talán.
Könyvekben komor világod mézként csorgó ajándék
És kebleid felsejlő vonala, lehetőségek és ígéretek
És csoda és a fiatalság vize. Ismeretlen országod
Tengerrel.

Debreczen, axis mundi


Örömprizma vetít mintákat
Árnyas erdők szőnyegére
Lábamat harcosan megvetem
Rókák odújából bújok elő
S szemem ezer madártoll-színnel lát
Zöld áldás illatárán emelkedem
Véresen, meztelenül
Március havának hajnalán

A mező szőrös urai
És a fák csőrös lelkészei
Zengik, susogják, morogják
Igazítják-lazítják nyelvemet
Hogy dalom helyes mederben törjön előre
A fekete kövek közül
A pokolsötétből, a formátlanból
Hogy dalom napfényt reggelizzen

Kék távolságok zuhannak—
Az idő itt kristályüvegként
A szikkadt földhöz verődik
A portakaró alatt
Utak tekeregnek
A kutak bénultan, némán állnak

Laposföld félszavú árvája
Kit lüktető város-aszfalt futtat
Tekeredő sálja a bűzös ég
A csillagok szürke köldökei
Gyűrötten szunnyadnak
A Hold hulla-penge
Az egykor meleg élettel duzzadó,
Magnetikus fehér emlő
És a kapuk sötét szeme-alja
Ásító gyilkos bendők
És hamis énekük
És pislogó utcalámpák
Hazugságai
A nedves-fényes utak szerelmesen
Engedik be a város nyálas torkába
Láthatatlan komor seregeit
Az éjszakának.

A Bárány száraz szelet kenyér
Földhöz lapuló csontjai édesen dalolnak
Ezen a vidéken
Szívem tengerének gyönyörű
Halott forrásában

2011. június 11., szombat

Sóvárgás

O choruscans lux stellarum
Rád pillant az árva
Fekete tornyok repedtek
Kettőbe és szörnyű hajnalban
A föld megrengett
O splendidissima specialis forma
Levetted a hályogot szememről
A szennyes utcákon
Térdig gázolt a Tél
Legtisztább Fény fia!
O fulgens gemma
Simára dörzsölt falakat
Tapint vágyam
Tenger moraján
Vissza-kórusok zengenek
O choruscans lux stellarum
Tebeléd merész hullásom
Mint sziklafalról az éj paplanjába

A tánc


Lágy teste gyümölcsként simult
Tenyerembe. Gyermekem
Tanított táncolni.
Mint lüktetés a néma tengeren,
Lépteink a szőnyegek szövetét
Követék: én csusszantam,
Ő libegett s lebegett --
Gondtalan rongybaba.

Belehelve szívdobbanást,
Elektro-basszust, ambient-technót
Képlékeny arpeggiók mezején
Álmodó búzaszálként hajlott.

Aludj, Kedvesem,
A földből vibráló szellemalakok,
Oszlopok, asszonyok emelkednek --
Ne félj! Édesanyád mosolya idézte
Őket: Apró kezed, lábad, fejecskéd
Tartják; most könnyű vagy; édes
Gyümölcstested most ernyedten
Az ingembe olvadt.

Könnyű a tánc
Aludj, aludj…
Aludj, a tánc
Könnyű, könnyű…

Ahogyan testedet
Oroszlán-bölcsődbe,
Ágyacskádba eresztem,
Úgy fektesd föld-ágyacskába
Bagolyszemű holnapunkban --
Édesanyád
S engem.

Ebéd Oklahoma Urával


Fekete bajszodon ül a napsugár
A bor vörös ábrákat húz arcodra
Akárha könnyeznél
Akárha életed adná át helyét
Annak a másiknak:
A prérifarkas-szikár napfénynek
És trónjukat egymásnak felajánlva
Tested szerteágazó csatornáin át
-- jótestvérek közös múltjával, de
Most már látom, inkább távolságtartón és
Egy csepp hűvös kegyetlenséggel --
Egymás mellett elcsusszannak
És, mint amikor gyilkosok osonnak alatta
Bíbor redőkbe borul az ég.

Másnapra – úgy látszik – a régi ideálok
A régi korok ezernyi fénye
Mint szellemek a palackból
Előtörnek az égre rajzolt sebekből
Az éjszaka beheged a Könnyek Ösvénye fölött
És fura mosolyt húz a szádra:
„Valójában soha nem ment le a nap
És az éj sem szedte áldozatait."
De kígyók fonják körül a szőlőindákat
Vesztett bölcsességük híján agyarukat mutatják
Arcod szövetében üres jelölők a szemek és a szavak
És birodalmad, Oklahoma, szikkadt sivataggá lett.

Pestis van a városban II.


Rám ruháztad a szólás kényszerét
És mentél, mert szoknyád alá kapott a halál
Utcákat sírtam tele: a csatornák megteltek
Puffadt fehér műanyag-dögöket
Vitt az ár
Rémregény-korbácsait végigszánkáztatta
Városunk mezítelen hátán
Rohasztott kéjt lüktetett
A beteg gép
A szél visszafújta sáladat
Egy komor reggelen
Feszülő gyomrok illatát hozta
És cédruslugasokét
Jégakaratú harckocsi törte fel testem
Csodás mosolyunk lucskos őszbe fordult
A fonnyadó Nyári Nap hiába ugatta
Bánatos csontkamra-ítéletét.

Éjszakai paripák tiportak


Éjszakai paripák tiportak
Paplanom fehér haván
Szeptemberben
És fájt
Az ébredés

Levetett bőrű gyermekek
Játszottak fosztott
Koponyájukkal
Januárban
És jégenpor fogakat
Csikorgatott az utca

Júliusban tubarózsaszárról
Gyermekünk virágzott
És vanília volt az éj
Édesízű a hajnal

A tengernél


Kísérteted fürtöket fúj fénylő üres homlokomra,
Ó Aiolosz. Vitéz hajósként kémlelem a vizet.
Nem hallom a Krák böffenését
Vagy az ágyúzást csatazajt —
Romantikus mesék áldozata lettem.

Sárga könyvlapok közül a Cutty Sark kiált
És vicces delfinek ugranak valahol Miamiban.
Köröttem csusszannak taknyos medúzák,
Lomha elmém is csak éjszaka ébred sikoltva.
Nem láttam még embert, ki a szürkülő hullámok közül
Ne pillantott volna újra és újra
A part felé.

NYULAK


hazafelé reflektorfényben
az országút mentén
nyulak álltak mint
megfeszült jelenések
a hosszú tél végén
a szőrcsomók szikáran
és szárazan tapadtak
a máskor lágyan hullámzó izmokra
s izzadt-sötéten tornyosultak
lomhán ragadozó vágyból gyúrt
maszatos-koszmós gyurmaként
szemük vöröse villant
a reflektorfény alagútján
démoni kilométerkövek
a ragacsos éjszakában

és a reflektor
tetemeket vág még ki
az emléksötétből
az olló játékosan szalad
és nyes ki hol egy foltos testet
hol egy frissen gőzölgő húscsomót
hol egy ki-tudja-még-mi-csomót
és futtatja a homorú gömbfalon
mert az autót már megállították
de a kerék még szalad tovább
az éjszaka kollázsában

a nyulak némán és mereven
álltak, mégis izzott a tavaszi éj
szemük mögött vágtázott
a szenvedély, és így
mozdulatlanul is, furcsa
maguk voltak az idő
udvarlási-csinosan
csatakos ösztön bábjai
ha lehúzom az ablakot, hallom
ahogyan a vágyódó genóm
utópiáját dünnyögik
és gondolataik
mint a falhoz csapott kő
amely túl nehéz, hogy újra
felemelkedjen a magasba
mint a partra dobott hal
melynek egyetlen vágya
hogy belehulljon a zavaros vízbe
mint egy vérben gőzölgő tetem
mely nem ugrik tovább, csupán csontja roppan
az országút-moziban

fehérlő kő-bestiák, kísértet-útjelzők
oda-és-vissza folyó homokórák
szerelem-maguk és tetem-maguk közt
vissza és megint és újra előre
egyszerre vannak jelen vágyeszköz-maguk
és kietlenmag-maguk közt; a nyulak füle
az ég felé mutatott
merev villámhárítóként
a szentségben egymásba robbanó
két erőt fogták

teremteni akartam
életet adni
de rosszul formált szavak törtek elő
szörnyszülöttek
melyek életet vettek
és életet vittek
és nem életet hoztak

látom amint állok az erkély magasán
gyerekkorom kezdődött itt és mi fájóan szép volt
minden ami vágy volt és elmúlt
mert megvalósult vagy kiürült
mert meg-nem-valósulása
nem feszít kielégítőn tovább
itt írtam először
mások életét sajátomba itt szőttem
távolsági mámorban
felhővásznas táboromban
ma nem csendül dal az éjszakában
és nem pukkannak az izgalom buborékai
rigócsőr álarcom borotvaéles
kifinomult halálmaszk néz vissza
fekete köpenye köröket ír le
álarcosbálban szánalmas játékos
ijesztgetni vágyódó báb
és az országúton
tetemszerű és vészterhes
kísértet-roppant feszülő alakok 
állnak mozdulatlan
a reflektorfényben
Sebesült galaxisok csapódnak az ablakhoz
John Balance-nek

Sebesült galaxisok csapódnak az ablakhoz
Odamegyek, tenyerembe veszem őket
Egyenként
Csillagport szórok a megkurtított
Fényévekre, a síró-sötét anyagra
A megtépázott fekete lyukakra

A szobában megreptetem
Dalolva köröznek
Vállamra ülnek, apró
Csillámló csevegő
Ezüst papagájok

Sebesült galaxisok csapódnak az ablakhoz
Sirámuk kutyakölyök-szűkölés
Vérző kis tér-idő
Kontinuumukat
Nyalogatják

Fájó tágulásukat
Bekötözöm
Sóhajkrémmel végigkenem
A szikra-csillagok fényes arcát
Az üveggolyó-planéták popóját
Gondos szeretettel megtisztítom
A pufókocska gázóriások
Csiklandó hátát
Végigsimítom

Ne csengess, ha otthon vagyok
Úgysem nyitok ajtót, szemeim
Az üvegen
Sebesült galaxisok
Csapódnak az ablakhoz
Rengeteg szép munka vár

Orphead (for Father, as if to consummate)


mother night
sitting by your bed
sitting by your bed
soft dark hands enfolding your world
the great gate
had not yet closed
the eye winking still

I smiling
concealed my tears
from your winking eyes
the great book had not yet closed

and liquids seeping
liquids dripping
in thin transparent tubes
like sap through newly formed roots
but you did not drink it up all
the trunk didn't hold water anymore

I start at the thought
of my hands reaching for your black wintercoat
my hands reaching for your coat
always clean and carrying a scent of spring
along the darkening road
the trees bend together
the birds huddle together
the eyes of the night are opened wide

mother from a faraway place
weeping into the gap
(even before the gap would open she wept
even before the sign of the gap would open
she who never weeps wept)
mother from a faraway place
carressing your face
from a great distance
in the cave-black silence of the night
the night with many eyes

we all fell into your merry dream of life
and then you were woken out of it

A Sápadt Kutya sarkában voltál


Szabó Máténak

És te felemelkedtél most ismét 
A Nagy Fekete Időből
Töprengőn és menekülőn
A szemeidben két emlékezés 
Forgott és nyüszített, 
Mint két apróra szűkült, gyűrött fénykép
Lábadban az ólom túl nagyra nőtt
És csont-fehéren jártál 
Megdagadt bánatodban

A Sápadt Kutya sarkában voltál
Buja képpé sűrűsödött szobád
A falakon hullámok, mint haj
Míg én szívemet jeges
Lepedőbe csavartam,
És felfeküdtem a vizek tetejére

És amint új árnyékok várnak 
Hogy megemésszenek
És amint a kedves föld szólít 
Hogy körülsimítson
Én
Nem tudom, 
Hogyan simíthatom végig arcodat
És lángoló haragod előtt 
Miként boruljak térdre
Hogy elijesszük együtt a Halált!

És te felemelkedtél most ismét 
A Nagy Fekete Időből
Töprengőn és menekülőn
A szemeidben két emlékezés 
Forgott és nyüszített
Mint két apró fénykép
Mert szívünkre rátenyerelt 
A Nagy Fekete 
Idő.

Gesztenyebarna hajad

Gesztenyebarna hajad arcomba omlott
A tincsek végén finom szellem-kezek 
Cirógatták bőrömet
Fogaid alabástrom-kerítését 
– csábos rendszertelen nedves gyöngyével – 
Nyelvem járta végig, s tiéd barlangász-kutatón
Régi, gyerekkori szokás: gyermekek voltunk még
Sorsunk közös örvény; vektoraink összecsomózódott
Tánca, vonatok, melyek egy irányba közlekednek csupán

A visszatérés mindig nélküled; mindig lúg-fehér bánat vákuumában
A káosz ritmusát az álomnak adtad át, kulcsaid a fejemben
Olyan ajtókat nyitottak, melyek kivezettek házadból,
Egyirányú utcádból, családod túláradó életéből,
Vakon tapintott rajzaid vonalán visszafelé, üveg és 
Illat, édes női formák erdején át. Ártatlan tragédiák partján
Jéghideg tengerbe merültünk alá.

Nem bánom már…
A csillagokba hulló átmeneti szobát
Rég nem járta át izgató illatod.
De Heléna skizofrén unokája, vágyaid szellemalakja
Még nem tette le a gitárt, és képzeletbeli
Grafikák rajzolódnak ki az éterben. 
Arcod, alakod, csodás ígéretek, és a nyári eső