2017. február 6., hétfő

"'The clay is my bed, my dearest dear,' she said,
'The shroud is my white holland sheet;
The worms and the creeping things are my waiting maids
To wait upon me while I am asleep.'"


Látogatóm volt az éjjel
Töprengő zajok közt
Macskabagoly-órán.
Pátoszból szőtt koszhadt
Leplét húzta húzta
Húzta maga után.
Résnyi hűtőajtó betegsárga fénye
Vonta derengésbe szép, hajlott alakját,
Fennsík lágy gyepén mészkőélek
Arcában a csontok.
Fekete-ember-kabátját
Az ágyra dobta, hogy arra heveredjen,
És sír pora szállt fel, ahogy lehuppant.

Miért jöttél, kedvesem, legszentebb árny?
Szemed üregében két fekete tó,
Két fekete tóban két aranyhal.
Villanó tűzben forognak,
Csípik egymást, míg világ a világ
És emlékek kései csörrennek a fiókban,
Léptemet lesik, mint az éhes farkasok.

Láttam, ahogy felém fordul,
Mosolya korhadt kerítés
(Mégis enyém volt ez a mosoly
És enyém a féregrágta kabát,
Épp az, amit ledobtam fáradt munka után),
Vigyora pont a sajátom.
Nem is láttam, inkább csak véltem,
A színjátszó percek kígyóztak:
Vendégem akkor lágyan a karjába vont,
Mint gyermekét a leprás anya,
És a fülembe súgta a titkait.

Nem volt menekvés. Nem volt ennél édesebb csók:
Bágyadt, áradó képei, pókhálós koponyaüregének
Felöklendett tartalma. Mondjuk, hogy elszorul a torok. Mondjuk,
Hogy megszakad a szív, de az enyém zakatolt, bordakosarunk
Egymásnak nyomódott. (Talán csak a gyermekeim vetődtek
lázálmukban rám.) Szíve tompán kopogott, csikorogva pumpálta a port.
Szerelmem, elevenítő dög, te hullák postása,
Nosztalgiakorbács! Hogy incselkedsz harminckilenc telemmel!
Nem a világegyetem legjobb csókját kaptam, csak a csók
Ígéretét.

Ujjaink összeértek. Ujjaim, miközben
Dobhártyámon basszusok zúgtak,
Vagy a vérem dobolt.
A véred.
És hirtelen hagysz el ismét
Láthatatlan léptekkel az elpárálló
Jégen, amikor a kakas kiált,
A kakas egy órával azelőtt,
Hogy a nap felülne lombkorona-fészkébe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése