Fekete bajszodon ül a napsugár
A bor vörös ábrákat húz arcodra
Akárha könnyeznél
Akárha életed adná át helyét
Annak a másiknak:
A prérifarkas-szikár napfénynek
És trónjukat egymásnak felajánlva
Tested szerteágazó csatornáin át
-- jótestvérek közös múltjával, de
Most már látom, inkább távolságtartón és
Egy csepp hűvös kegyetlenséggel --
Egymás mellett elcsusszannak
És, mint amikor gyilkosok osonnak alatta
Bíbor redőkbe borul az ég.
Másnapra – úgy látszik – a régi ideálok
A régi korok ezernyi fénye
Mint szellemek a palackból
Előtörnek az égre rajzolt sebekből
Az éjszaka beheged a Könnyek Ösvénye fölött
És fura mosolyt húz a szádra:
„Valójában soha nem ment le a nap
És az éj sem szedte áldozatait."
De kígyók fonják körül a szőlőindákat
Vesztett bölcsességük híján agyarukat mutatják
Arcod szövetében üres jelölők a szemek és a szavak
És birodalmad, Oklahoma, szikkadt sivataggá lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése