William Ellery Channing: A Föld himnusza

                                           Hymn of the Earth

Úttestem arca-vesztett lég,

Velem az éber csillagok,

Karomban számos emberlény,

Bőröm megsebzetlen ragyog.

Mind meg-megállok útamon,

Keringek csöndes Nap körül:

Porontyaimnak fénykorong,

De dél és éj egyként vetül.

A szívem lüktet, mint övék,

Anyjuk s a vérük én vagyok,

Vénáimban kőzúzalék,

Mind emberszív-ritmust morog.

Az erdők és a hegyvidék,

Habzó tenger, forrásvizek,

Jó társak ők, síkság és ég,

Hangom a himnuszukkal egy.

Vidáman ébred elme mind,

Mosoly terül az arcra lent,

Mert lényem kórusénekit

Az éter zengedezi fent.

Levél nem hull, vízcsepp, kavics

Egyetlen el nem veszhetik;

Mert Léleké és Lélek-kincs

Mi csak e Földön létezik.

Szilveszter éjjelén

Ahogy lélegzete megszakad
A lepkeporú nappaloknak
És tüdőbeteg álmukba
Zuhannak a terek, a hó
Lassan peregni kezd
A mennyek magasáról

Ahogyan kopott léptű órák
Ájulnak homályos ládájába
Az éjnek, szemeim rugói és
Fogaskerekei
Rúgni és darálni kezdenek:
Elmémben tengelyek fordulnak
Makacs lassúsággal, csikorgón
És ujjaimban az inak fájnak
Miként ha íjakra feszülnének
A Teremtő munkás karján

Fúgát lehel most a közelgő éjfél.
Feslett pillái az égen
Áhítattal záródnak
És a függönyök
Összehajtják lepel-lelküket, hiszen
Az év összes mocska beléjük ragadt
A tavalyi bor pimpósan áll
És a kenyér morzsákban szalad
A homályosra vakolt sarkok felé:
Egy nyíláson ott még
Elillanhatnak az óév
Mozdulatlan
Sötét testén.

Az összes sirám most egy hangzatként vegyül
Az összes titok egy sóhajként tör fel fodrok
És redők barokk erdejéből, a csipke pedig
Ma egyszer látni engedi azt
Mit halandó szeme nem láthat soha:
Az idő fekete, szomorú mélyét.

Lángok gyulladnak ünnepi-magasztosan:
Ember-gyertyák égnek odakinn a sötétkék felhők között
Míg gazdáik, szolgáik, rabjaik
Puha lepedők közt bújnak össze
És szemük hunyt redői közé
Elméjük zárt lakatján át
Nem hatol be a kinti furcsa világosság.
Úgy tudják a biztonságos ágy-melegben
Úgy hiszik, a pelyhek világába
A lánckesztyűs éj nem fúródik be
A fekete massza nem keveredik
Vanília-álompudingjuk csigái közé.
A mennyei játszótéren
Lelkeik nevetve kergetőznek:
Az égen futkosnak és összeolvadnak a fények.

A szörnyeteg láncát eltépte
Borzalmas úr lovagol a fák között
Fekete ménjén, a fekete éj hátán:
Ruháján, mint a csillagok
– Fehér-ezüst pontok –
Ragyognak az elrabolt lelkek.

Rémkirály dúlja az erdőt Karácsony-óévben.
Dühös szilánkok pattannak patája alól:
Alakja túláradó köpeny most paripája hátán
Halál-mező, melynek az éjszakai fák rojtjai
A kérlelhetetlen éjszakai ég kalapja.
Vágtáz: ütemétől hangos
Az erdő beteges zöld-fényű bádogkondérja.
Gyermekek bújnak rettegve takarójuk alá
És anyák tolják rá a reteszt féltőn emelt ajtajukra
Apák arcán döbbenet ül, és látomásaik
Bíbor-vörösen szikráznak a szoba félhomályán.
Odakinn tűzijátékok felelnek. A lovas az ajtó előtt van.

Leple alatt ott vagyok én is
Visz, amerre járnom kell még
Ilyenkor, Szilveszter éjjelén
Szent áldozatok óráján.
Kapuitok előtt egyenként elléptetünk
Barátaim, kiket elsodortak a folyók!
Milyen parton álltok most
Mely világból integettek most felém
Kedves, meggyilkolt szerelmek?
Szemeitek kékjét, zöldjét, barnáját
Oldom most palettámon áldott keverékké:
Bőrötök hamvas fehérjébe
Mártom kezeimet
S azok új erőre kapnak.
A szél a fák orgonasípjai közül
Döngeti testem, mint egy isteni dallam
És izmaitok melegével szorongat
Barátaim, szerelmeim, halottaim!

Együtt táncolunk egyszer még
Rendezetlen, félbehagyott temetők
Fagyott talaján.

Szemetek a Hold szemével néz vissza rám
Nők s férfiak egyek most:
Lángoló méz ömlik végig ereimben.

***

Reggel minden csöndes.
A jéggé dermedt részegek
Semmit sem láttak abból, ahogy
Áldozatait szedte. Virágos réten
Vezette őket egy gyöngéd kéz,
És a kapuk előtt elsuttogták a Teremtő valódi nevét.

Reggel van. Tegnapi lépteinket belepte a hó
Vándorok pihegnek a vendégszobában
Bakancsukról vízcseppek gyűltek a szőnyegre
Álmuk új évben folytatódik tovább.
Krémes-fehér szendergésükben a kisdedek
Hógolyókból gyúrnak képeket.
Emitt csillámló játékok, amott rég nem látott
Társak szaladnak a friss havon. A hívogató ösvények
Nyálas csíkban folynak tovább a párnán.

Kezemből kiesett a toll.
Kemény rúdja ráfeküdt
Elaludt az asztal lapján
Krisztus véréhez folyt el a tinta.

Munkától görcsös ujjaim
Kiegyenesedtek, kisimultak az inak
A kattogás a precíz faliórába költözött.

Napfény szenteli fel
Keskeny csíkokban
A szobát. Szünetel
A forgalom. Reggel van.

Évkönyvbe

Matematika-szörnyek ástak nekem csapdákat

A gimnázium komor folyosóin, gyermekkorom

Alkonyán. Ösztövér kísértetek fehér köpenyben,

Vonalzóval, kitömött denevérrel és baljós

Kémcsövekkel keringtek, hideg reggeleken

Vért vakkantott a vekker

És az iskolanapok lapos délutánba

Nyakig elmerültek.

Tizenhat voltam vagy tizenhét. Tanáraim hangja—

Mintha kapcsolót kattintott volna az Úr—

Eltűnt a messzeségben. Roppant görög

Gályák recsegtek és nyögtek a szélben,

Barna dombokon harangszót hozott az est

És kastélyablakhoz csapódott sok faág-test—

Sirámukat tollam nyamvadt füzetekbe véste.

Egy-két meleg szívbe beköltöztem én is

És magához ölelt többtíz szerető kar

Zenére íródott életünk:

A sápadt tantermek falára

Napfényt olvasztott az első brit techno

És vonított a Kispál és a Borz.

Néhány éve visszamentem oda.

Az épület nem a régi már, felújítva is

Üresen kong. Nincsenek már fehér köpenyek,

Denevér, kémcsövek, vonalzó. A füzetek

Irattárban porosan állnak, bennük egykori diák,

Valami Matolcsy ákombákomjai.

A lépcsők fonatát átépítették és fal

Került oda, ahol szerelmemmel az ablak

Keretében bóbiskoló őszi fákat néztük.

Dalaimat elnyelte a fal

És hallgat.

tea

körben forog örvény ködbe

vesző csészeperem porcelán

erezett erőtömb ujjaim

kráterperem-tapadnak forrón-zöld

nyugalommal telt édes örök

hegyek hófödte fény-honán

zöld tea köd ül

hamvas húsod remegő porcelán

körben-edény benne hűvös-tüzes

zöldes lé röppenő tenyerem nyugszik

kézfejeden jázminszirmot simít

csurranó zöld tea patakban

szalad ujjaid közt ujjaim

közt csuklódon cseppekben

megül

Sziluettek csillaggal

Sziluettek csillaggal,

Almám asztalon.

Vonalaid ma szájjá

Állnak össze és testté.

Gyöngyökkel kivert bőröd

Olyan, mint a tulipánok kelyhe

Mikor az eső beléjük harap.

Együtt fekszünk

És kezeink lassan

Kővé alakulnak át.

Macskám szunnyad

Bundája tűzbársony

Ahogy hever szent bódulatban

Gyilkos izmai rángnak

Bőre alatt piskóta-gépek

Nyüszítenek

És darálnak be

Vért és iszamós dögöket

Lágyan sugárzik

A délutáni nap

Gátakat bont agyában

S a szent őrület zsákmányként

Röppen fel fejéből,

E fekete dobozból,

E nem-euklidészi

Kockából. Lágyan

Sugárzik a délutáni nap

Fogakat mélyeszt szőrébe

És egymást átfogva

Világok határán

Vöröslő haragként

Táncolnak

Macskám

Bájos lélekvezetőm

Szunnyad

Ő lesz tolmácsom

Mikor lényegemet

Magába veszi az Éj

John Keats halála

Keats halála

Borzalom-fürdő

A pettyes vörösrózsa-éjben

A fehérfalú szobában

Törékeny John

Önmaga árnyékaként

Mint barlangfalra vetülő

Bányászlámpás

Vaksi fénye

Vizek felszínére

Karcolt nevű

Buta halála

Törékeny Keats

A plafont nézte

És ajkairól 26évsóhaj

A Piazza di Spagna

Fecsegése

És a csobogó víz

Lyukakat fúrtak szűzördög-testébe

És a vér rózsaszirmok vér

Kölyökkutya-ugatása szavakká válik

És a denevérszárnyú éjszaka válaszol

Az EzerPolipkarú

A lányfiú névtelen oldalakat teleír

A halott időt

Karonfogva jár

Kel.

Az éj vörös szemében

Az éj vörös szemében

Tükröződöm

Ott, ahol a kutyák csontjaikat

Elkaparják, és azok nem

Nyughatnak, hanem

A föld alatt

Tovább futnak

És ahol az éhes vad

A fák vérére tapad, ott

Vagyok én is ma éjjel

Szemeim üregek

Ölelésre vágyom

Pirano

Tartini, ördögfajzat

Vagy te, Tartini!

Kristályvizeidről

Fehér angyalok

Zümmögve indulnak

Kidobták a hálót

Üveghalakat vásárolok

A téren már égnek a lámpák

"Milyen lehet a hőmérséklete?"

Gondolom bűzös gondolatokkal

És hátán az alkonynak

Finom csíkok szaladnak

Széttárt és égre fektetett

Tenyeremnek

Tengericsillag-ujjai felé

Az éjszaka polipkarjai vissza-visszanőnek

Ott találkoztunk

Ő szarkofágra simult

A delfinen lovagló ifjú

Elborít szeretetével

Vízigyermek

Hínáros ösvényen jár

                                                          

Lépteinket lassan elnyeli a víz

Hajunk hullám-szerszám.

Ismeretlen országod tengerrel

Ismeretlen országod tengerrel, széllel

És gyönyörű fényes napokkal. Mosolyod

Maradni hívott, és a vöröstégla-templom

Nem haragudott, hogy csak kívülről csodáltam.

Bőröd voltak a falak, ruháid a repkény,

Hidakon keltünk át, és a víz hideg volt, csontkemény,

De nem szóltál, és kezedet nem foghattam meg,

És intettél csak. És nem láttalak talán.

Könyvekben komor világod mézként csorgó ajándék

És kebleid felsejlő vonala, lehetőségek és ígéretek

És csoda és a fiatalság vize. Ismeretlen országod

Tengerrel.

Debreczen, axis mundi

Örömprizma vetít mintákat

Árnyas erdők szőnyegére

Lábamat harcosan megvetem

Rókák odújából bújok elő

S szemem ezer madártoll-színnel lát

Zöld áldás illatárán emelkedem

Véresen, meztelenül

Március havának hajnalán

A mező szőrös urai

És a fák csőrös lelkészei

Zengik, susogják, morogják

Igazítják-lazítják nyelvemet

Hogy dalom helyes mederben törjön előre

A fekete kövek közül

A pokolsötétből, a formátlanból

Hogy dalom napfényt reggelizzen

Kék távolságok zuhannak—

Az idő itt kristályüvegként

A szikkadt földhöz verődik

A portakaró alatt

Utak tekeregnek

A kutak bénultan, némán állnak

Laposföld félszavú árvája

Kit lüktető város-aszfalt futtat

Tekeredő sálja a bűzös ég

A csillagok szürke köldökei

Gyűrötten szunnyadnak

A Hold hulla-penge

Az egykor meleg élettel duzzadó,

Magnetikus fehér emlő

És a kapuk sötét szeme-alja

Ásító gyilkos bendők

És hamis énekük

És pislogó utcalámpák

Hazugságai

A nedves-fényes utak szerelmesen

Engedik be a város nyálas torkába

Láthatatlan komor seregeit

Az éjszakának.

A Bárány száraz szelet kenyér

Földhöz lapuló csontjai édesen dalolnak

Ezen a vidéken

Szívem tengerének gyönyörű

Halott forrásában

Sóvárgás

O choruscans lux stellarum

Rád pillant az árva

Fekete tornyok repedtek

Kettőbe és szörnyű hajnalban

A föld megrengett

O splendidissima specialis forma

Levetted a hályogot szememről

A szennyes utcákon

Térdig gázolt a Tél

Legtisztább Fény fia!

O fulgens gemma

Simára dörzsölt falakat

Tapint vágyam

Tenger moraján

Vissza-kórusok zengenek

O choruscans lux stellarum

Tebeléd merész hullásom

Mint sziklafalról az éj paplanjába

A tánc

Lágy teste gyümölcsként simult

Tenyerembe. Gyermekem

Tanított táncolni.

Mint lüktetés a néma tengeren,

Lépteink a szőnyegek szövetét

Követék: én csusszantam,

Ő libegett s lebegett --

Gondtalan rongybaba.

Belehelve szívdobbanást,

Elektro-basszust, ambient-technót

Képlékeny arpeggiók mezején

Álmodó búzaszálként hajlott.

Aludj, Kedvesem,

A földből vibráló szellemalakok,

Oszlopok, asszonyok emelkednek --

Ne félj! Édesanyád mosolya idézte

Őket: Apró kezed, lábad, fejecskéd

Tartják; most könnyű vagy; édes

Gyümölcstested most ernyedten

Az ingembe olvadt.

Könnyű a tánc

Aludj, aludj…

Aludj, a tánc

Könnyű, könnyű…

Ahogyan testedet

Oroszlán-bölcsődbe,

Ágyacskádba eresztem,

Úgy fektesd föld-ágyacskába

Bagolyszemű holnapunkban --

Édesanyád

S engem.

Ebéd Oklahoma Urával

Fekete bajszodon ül a napsugár

A bor vörös ábrákat húz arcodra

Akárha könnyeznél

Akárha életed adná át helyét

Annak a másiknak:

A prérifarkas-szikár napfénynek

És trónjukat egymásnak felajánlva

Tested szerteágazó csatornáin át

-- jótestvérek közös múltjával, de

Most már látom, inkább távolságtartón és

Egy csepp hűvös kegyetlenséggel --

Egymás mellett elcsusszannak

És, mint amikor gyilkosok osonnak alatta

Bíbor redőkbe borul az ég.

Másnapra – úgy látszik – a régi ideálok

A régi korok ezernyi fénye

Mint szellemek a palackból

Előtörnek az égre rajzolt sebekből

Az éjszaka beheged a Könnyek Ösvénye fölött

És fura mosolyt húz a szádra:

„Valójában soha nem ment le a nap

És az éj sem szedte áldozatait."

De kígyók fonják körül a szőlőindákat

Vesztett bölcsességük híján agyarukat mutatják

Arcod szövetében üres jelölők a szemek és a szavak

És birodalmad, Oklahoma, szikkadt sivataggá lett.

Pestis van a városban II.

Rám ruháztad a szólás kényszerét

És mentél, mert szoknyád alá kapott a halál

Utcákat sírtam tele: a csatornák megteltek

Puffadt fehér műanyag-dögöket

Vitt az ár

Rémregény-korbácsait végigszánkáztatta

Városunk mezítelen hátán

Rohasztott kéjt lüktetett

A beteg gép

A szél visszafújta sáladat
Egy komor reggelen

Feszülő gyomrok illatát hozta

És cédruslugasokét

Jégakaratú harckocsi törte fel testem

Csodás mosolyunk lucskos őszbe fordult

A fonnyadó Nyári Nap hiába ugatta

Bánatos csontkamra-ítéletét.

Éjszakai paripák tiportak

Éjszakai paripák tiportak

Paplanom fehér haván

Szeptemberben

És fájt

Az ébredés

Levetett bőrű gyermekek

Játszottak fosztott

Koponyájukkal

Januárban

És jégenpor fogakat

Csikorgatott az utca

Júliusban tubarózsaszárról

Gyermekünk virágzott

És vanília volt az éj

Édesízű a hajnal

A tengernél

Kísérteted fürtöket fúj fénylő üres homlokomra,

Ó Aiolosz. Vitéz hajósként kémlelem a vizet.

Nem hallom a Krák böffenését

Vagy az ágyúzást csatazajt —

Romantikus mesék áldozata lettem.

Sárga könyvlapok közül a Cutty Sark kiált

És vicces delfinek ugranak valahol Miamiban.

Köröttem csusszannak taknyos medúzák,

Lomha elmém is csak éjszaka ébred sikoltva.

Nem láttam még embert, ki a szürkülő hullámok közül

Ne pillantott volna újra és újra

A part felé.

NYULAK

hazafelé reflektorfényben

az országút mentén

nyulak álltak mint

megfeszült jelenések

a hosszú tél végén

a szőrcsomók szikáran

és szárazan tapadtak

a máskor lágyan hullámzó izmokra

s izzadt-sötéten tornyosultak

lomhán ragadozó vágyból gyúrt

maszatos-koszmós gyurmaként

szemük vöröse villant

a reflektorfény alagútján

démoni kilométerkövek

a ragacsos éjszakában

és a reflektor

tetemeket vág még ki

az emléksötétből

az olló játékosan szalad

és nyes ki hol egy foltos testet

hol egy frissen gőzölgő húscsomót

hol egy ki-tudja-még-mi-csomót

és futtatja a homorú gömbfalon

mert az autót már megállították

de a kerék még szalad tovább

az éjszaka kollázsában

a nyulak némán és mereven

álltak, mégis izzott a tavaszi éj

szemük mögött vágtázott

a szenvedély, és így

mozdulatlanul is, furcsa
maguk voltak az idő
udvarlási-csinosan

csatakos ösztön bábjai

ha lehúzom az ablakot, hallom

ahogyan a vágyódó genóm

utópiáját dünnyögik

és gondolataik

mint a falhoz csapott kő

amely túl nehéz, hogy újra

felemelkedjen a magasba

mint a partra dobott hal

melynek egyetlen vágya

hogy belehulljon a zavaros vízbe

mint egy vérben gőzölgő tetem

mely nem ugrik tovább, csupán csontja roppan

az országút-moziban

fehérlő kő-bestiák, kísértet-útjelzők

oda-és-vissza folyó homokórák

szerelem-maguk és tetem-maguk közt

vissza és megint és újra előre

egyszerre vannak jelen vágyeszköz-maguk

és kietlenmag-maguk közt; a nyulak füle

az ég felé mutatott

merev villámhárítóként

a szentségben egymásba robbanó

két erőt fogták

teremteni akartam

életet adni

de rosszul formált szavak törtek elő

szörnyszülöttek

melyek életet vettek

és életet vittek

és nem életet hoztak

látom amint állok az erkély magasán

gyerekkorom kezdődött itt és mi fájóan szép volt

minden ami vágy volt és elmúlt

mert megvalósult vagy kiürült

mert meg-nem-valósulása

nem feszít kielégítőn tovább

itt írtam először

mások életét sajátomba itt szőttem

távolsági mámorban

felhővásznas táboromban

ma nem csendül dal az éjszakában

és nem pukkannak az izgalom buborékai

rigócsőr álarcom borotvaéles

kifinomult halálmaszk néz vissza

fekete köpenye köröket ír le

álarcosbálban szánalmas játékos

ijesztgetni vágyódó báb

és az országúton

tetemszerű és vészterhes

kísértet-roppant feszülő alakok 

állnak mozdulatlan

a reflektorfényben

Sebesült galaxisok csapódnak az ablakhoz

John Balance-nek

Sebesült galaxisok csapódnak az ablakhoz

Odamegyek, tenyerembe veszem őket

Egyenként

Csillagport szórok a megkurtított

Fényévekre, a síró-sötét anyagra

A megtépázott fekete lyukakra

A szobában megreptetem

Dalolva köröznek

Vállamra ülnek, apró

Csillámló csevegő

Ezüst papagájok

Sebesült galaxisok csapódnak az ablakhoz

Sirámuk kutyakölyök-szűkölés

Vérző kis tér-idő

Kontinuumukat

Nyalogatják

Fájó tágulásukat

Bekötözöm

Sóhajkrémmel végigkenem

A szikra-csillagok fényes arcát

Az üveggolyó-planéták popóját

Gondos szeretettel megtisztítom

A pufókocska gázóriások

Csiklandó hátát

Végigsimítom

Ne csengess, ha otthon vagyok

Úgysem nyitok ajtót, szemeim

Az üvegen

Sebesült galaxisok

Csapódnak az ablakhoz

Rengeteg szép munka vár

Orphead (for Father, as if to consummate)

mother night
sitting by your bed
sitting by your bed
soft dark hands enfolding your world
the great gate
had not yet closed
the eye winking still

I smiling
concealed my tears
from your winking eyes
the great book had not yet closed

and liquids seeping
liquids dripping
in thin transparent tubes
like sap through newly formed roots
but you did not drink it up all
the trunk didn't hold water anymore

I start at the thought
of my hands reaching for your black wintercoat
my hands reaching for your coat
always clean and carrying a scent of spring
along the darkening road
the trees bend together
the birds huddle together
the eyes of the night are opened wide

mother from a faraway place
weeping into the gap
(even before the gap would open she wept
even before the sign of the gap would open
she who never weeps wept)
mother from a faraway place
carressing your face
from a great distance
in the cave-black silence of the night
the night with many eyes

we all fell into your merry dream of life
and then you were woken out of it