William Ellery Channing: A Föld himnusza

                                           Hymn of the Earth

Úttestem arca-vesztett lég,

Velem az éber csillagok,

Karomban számos emberlény,

Bőröm megsebzetlen ragyog.

Mind meg-megállok útamon,

Keringek csöndes Nap körül:

Porontyaimnak fénykorong,

De dél és éj egyként vetül.

A szívem lüktet, mint övék,

Anyjuk s a vérük én vagyok,

Vénáimban kőzúzalék,

Mind emberszív-ritmust morog.

Az erdők és a hegyvidék,

Habzó tenger, forrásvizek,

Jó társak ők, síkság és ég,

Hangom a himnuszukkal egy.

Vidáman ébred elme mind,

Mosoly terül az arcra lent,

Mert lényem kórusénekit

Az éter zengedezi fent.

Levél nem hull, vízcsepp, kavics

Egyetlen el nem veszhetik;

Mert Léleké és Lélek-kincs

Mi csak e Földön létezik.

 

Ha elhagy a boldogság, csörömpölve, mint harci szekér

Ha elhagy a boldogság, csörömpölve, mint harci szekér,
A szívedet bordáid közül emeld ki
És add ott nekem.
Ilyen gyöngyözõ rubin,
Ilyen édes játékszerem rég nem volt.

Kölyökmacska lehettem, most vagyok tudós koporsóféreg.
Rubinomat zsebretették órásmester-kezek,
Kik javítás címén jogtalanul belémkotortak.
Soha nem kaptam vissza,
Sem álomban, sem csomagban.

Mint hiány-szemek,
Alvatlanul néznek rám a gyémántok az üveg alól.
Egyszer majd összezúzom, megtöröm ezt az üveggé kristályosodott hallgatást,
Kiemelem õket,
És selyemdombok borította fehér-szilás mellkasodból Szívedet.

Ha elhagy a boldogság, csörömpölve, mint harci szekér,
Gyöngyözõ rubinod, álom-smaragdjaid,
Vaksi érzelem-opálokat,
Akár könny-hegyikristályaidat,
Amid csak van,
Add ott nekem.

 

Fûzeknek

A fûzek ligete
Mint szõrös õsünk,
Földre görnyed;
Szagolja a salakot.
Lombjuk, ahogy elhaladsz ott - 
Dédapánk poros fényképrõl -
Úgy emel rád kalapot.

Hajlott hátú seregük a füveknek
Eképpen tisztelegve
A mezõt foglalja sajgó keretbe,
S míg acél holdsugarak
A fémszínû vízben aratnak,
A szomszéd téglaházból
Egy macska a fûzfákra bámul,
Ásít, szája fogaras barlangja zárul...

Aztán, hogy a liget friss szagát
Nyomok nélkül agyonverje,
A ház ablakából erõszakos illat-denevér
Röppen be a kertbe.

 

Csak a holtak

A világok hegye felett
Az Idõ megállt és hármat kölykezett;
Fagy, Kétség és Halál névre
Keresztelte az anya a három gyermeket.

Kaput az élõknek most
Csak ez a három nyit,
Hogy három végzet egybeforrjon
S megszámlálja éveit.

A varjak állnak a három fiúnak sorfalat, csönd van,
Csak a holtak léptei ropognak az örök hó alatt.

 

Kezem

Tapintásomra
A legfinomabb anyag is durvává válik,
Meghajlik az élet a kõben,
Összezsugorodik és elenyész.

Vaksi kezem hogyan is tapogathatná
Ki helyed a sötétben,
Ki, mint a rózsa, tündökleni nyílsz?

 

 

Írjuk a semmit

A régieket tagadva
Vastag szavakkal írjuk meg a semmit,
Nem felejtve a sovány,
Csontos évek, s éveink ezernyi keservit.

 

S hogy szánkból ömlik a szó
Kinek a hibája?
Mert hogy elloptatok tõlünk mindent,
Költészetnek ezernyi királya!

 

Nyelem a világot

Kábeleim rengenek:
Nyelek.

Gyomrom felé tartanak a
Hegyek.

 

Utakat és fákat,
Házakat és gyárat,
Legelõt, temetõt,
Irígyet, szeretõt
Ha benyeltem,

Jót mulatok
Merész tettemen.