Altatód

Altatód mézes álomszövet
Ott zizeg még a falak bõrén
A selymes macskaszõrön
A kékes Holdanya-emlõkön
A terek kövén

Nem jön a sötét percküszöb,
hol a tudat elbotlik
Nem jön az ezredik mennyország-bukfenc
Kéreti magát a mély

Bár halódik már e renyhe test:
A dal véremet szívja el
Zajkancsóból csorgat
Aranyfényû múltat
Mely árad, ölel

Málnaízû torkomba
Öklömnyi izgalom-sziklák
Gördülnek szûk tüdõmbõl át
Míg lábamon vérereket
Zsibbadásig szorít
A tetõzõ, titkos élvezet

S ha végül lerohan bõszen
Az álom, elalszik rajtam
A tegnap, a ma, a holnap,
A sárga, a kék, a zöld,
Megfojtja a hová-t, a hogyan-t,
S a virrasztástól nyúzottan eloldalog

Aztán az éjjeli felhõk alatt
Fejét ezernyi karjára hajtja.
Álmában sem hallgat el,
Koponyáján ott zúg a dal,
Amit altatóul nekem énekeltél
Csöndes, esti idõben