William Ellery Channing: A Föld himnusza

                                           Hymn of the Earth

Úttestem arca-vesztett lég,

Velem az éber csillagok,

Karomban számos emberlény,

Bőröm megsebzetlen ragyog.

Mind meg-megállok útamon,

Keringek csöndes Nap körül:

Porontyaimnak fénykorong,

De dél és éj egyként vetül.

A szívem lüktet, mint övék,

Anyjuk s a vérük én vagyok,

Vénáimban kőzúzalék,

Mind emberszív-ritmust morog.

Az erdők és a hegyvidék,

Habzó tenger, forrásvizek,

Jó társak ők, síkság és ég,

Hangom a himnuszukkal egy.

Vidáman ébred elme mind,

Mosoly terül az arcra lent,

Mert lényem kórusénekit

Az éter zengedezi fent.

Levél nem hull, vízcsepp, kavics

Egyetlen el nem veszhetik;

Mert Léleké és Lélek-kincs

Mi csak e Földön létezik.

 

Ha elhagy a boldogság, csörömpölve, mint harci szekér

Ha elhagy a boldogság, csörömpölve, mint harci szekér,
A szívedet bordáid közül emeld ki
És add ott nekem.
Ilyen gyöngyözõ rubin,
Ilyen édes játékszerem rég nem volt.

Kölyökmacska lehettem, most vagyok tudós koporsóféreg.
Rubinomat zsebretették órásmester-kezek,
Kik javítás címén jogtalanul belémkotortak.
Soha nem kaptam vissza,
Sem álomban, sem csomagban.

Mint hiány-szemek,
Alvatlanul néznek rám a gyémántok az üveg alól.
Egyszer majd összezúzom, megtöröm ezt az üveggé kristályosodott hallgatást,
Kiemelem õket,
És selyemdombok borította fehér-szilás mellkasodból Szívedet.

Ha elhagy a boldogság, csörömpölve, mint harci szekér,
Gyöngyözõ rubinod, álom-smaragdjaid,
Vaksi érzelem-opálokat,
Akár könny-hegyikristályaidat,
Amid csak van,
Add ott nekem.

 

Fûzeknek

A fûzek ligete
Mint szõrös õsünk,
Földre görnyed;
Szagolja a salakot.
Lombjuk, ahogy elhaladsz ott - 
Dédapánk poros fényképrõl -
Úgy emel rád kalapot.

Hajlott hátú seregük a füveknek
Eképpen tisztelegve
A mezõt foglalja sajgó keretbe,
S míg acél holdsugarak
A fémszínû vízben aratnak,
A szomszéd téglaházból
Egy macska a fûzfákra bámul,
Ásít, szája fogaras barlangja zárul...

Aztán, hogy a liget friss szagát
Nyomok nélkül agyonverje,
A ház ablakából erõszakos illat-denevér
Röppen be a kertbe.

 

Csak a holtak

A világok hegye felett
Az Idõ megállt és hármat kölykezett;
Fagy, Kétség és Halál névre
Keresztelte az anya a három gyermeket.

Kaput az élõknek most
Csak ez a három nyit,
Hogy három végzet egybeforrjon
S megszámlálja éveit.

A varjak állnak a három fiúnak sorfalat, csönd van,
Csak a holtak léptei ropognak az örök hó alatt.

 

Kezem

Tapintásomra
A legfinomabb anyag is durvává válik,
Meghajlik az élet a kõben,
Összezsugorodik és elenyész.

Vaksi kezem hogyan is tapogathatná
Ki helyed a sötétben,
Ki, mint a rózsa, tündökleni nyílsz?

 

 

Írjuk a semmit

A régieket tagadva
Vastag szavakkal írjuk meg a semmit,
Nem felejtve a sovány,
Csontos évek, s éveink ezernyi keservit.

 

S hogy szánkból ömlik a szó
Kinek a hibája?
Mert hogy elloptatok tõlünk mindent,
Költészetnek ezernyi királya!

 

Nyelem a világot

Kábeleim rengenek:
Nyelek.

Gyomrom felé tartanak a
Hegyek.

 

Utakat és fákat,
Házakat és gyárat,
Legelõt, temetõt,
Irígyet, szeretõt
Ha benyeltem,

Jót mulatok
Merész tettemen.

 

Szívemben hétfejû sárkány vagy...

Szívemben hétfejû sárkány vagy,
S ha levágom egyik fejed
Ott egy másik helyette,
Hogy azt bámuljam egyre és egyre.
Aztán a fájdalomtól, mint seb, ha fölfakad
Kirajzanak a dühös imádat-legyek,
És én fegyveremmel újra vetített képednek megyek.
 

 

Dicsõséges haladás 

Én, ki hegyet bömbölök
S lávalevest szürcsölök,
Bõrömön város megül,
Nyugodt vagyok legbelül.

Megnyílt Ember átkelõje,
Hidat vert a vízteknõbe,
Mozdony szeli most a léget,
Örömömrõl sípja béget.

 

Megérted?

Megérted már, miért kellesz nekem?
Talán tükörnek, amelyben magamat nézhetem.
Talán virágnak, hogy leszakítsalak,
Talán jóra int egy elhaladó gondolat.
Talán az egész életem rajtad folyik át,
Talán csontsípnak kellesz,
Amin eljátszhatom a halálba menetelõk dalát.
Talán egy év s még egy óra
Sem lesz elég altatódra.
De azért csak mesélj, mesélj,
S ha bántalak is, ne sírj!
Fejemet lágy ölvánkosodra helyezd nekem,
Kezed ereklyetartójába zárd el kezem,
Talán egyszer majd egész életem rajtad folyik át,
Talán csontsípnak kellesz,
Hogy utoljára még eljátsszam
A halálba menetelõk dalát...

 

Ha a hegyre költöznék

 

Ha a hegyre költöznék, bútort ácsolva,
Mint valaki, akire félig emlékszem,
Ezüst vértet szívemre kovácsolva
Jöhetnék le onnan merészen.

 

Jöhetnék le onnan újra,
Mint annyi bátor meg is tette,
De húrjaimat itt hangolom búra,
Mert én soha nem mehetek fel arra a hegyre.

 

                  Inkább
            Ladányi Mihálynak

 

Inkább a lötyögõ fejeket,
Inkább a doromboló társasági beszédet,
Inkább ezt a cigarettafüstös fényességet,
Mint gallion-súlyú töprengéseidet.
És igenis vihogó asszonyokat,
És igenis becsapott álmokat!
Látod, süllyed a hitünk...

 

Mert elteltek az évek,
S azóta még jobban kihûlt a mellkascsajka.
És én elfogadok mindent amit te még tagadtál,
És nem is rágódom túl sokat rajta.

 

                            Egy halál

 

A test elborult,
Döbbent robajjal zúgott fel a sok fahasáb
Ahogy közéjük hullt.
Mint fatönköt, csapta ketté a mohos szívet az árvaság.

 

Az elillant szubsztancia
A poros kertek fölött fáradtan suhant tovább.
Vadul, mohón nyalta,
Nyalta, nyalta az utolsó távolság-szimfóniát.

 

Húsevõ

 

A természet hív vérsarat dagasztanom,
És csöpögõs cubákba fogakat mélyesztenem.
Testesebb élvezet nincsen ma asztalon,
Húsosabb gyönyör nem is kell nekem.

 

Párducok útját a vadonban négylábon járom,
Bûzzel jelölöm a fákat,
Sárga tekintetem függ minden riadt álmon,
Nem nyalok tejfeles tálat.

 

A rágcsálók álmát ha csendben kifigyeltem
Lomhán csusszan a végzetes alkalom,
A természet hív vérsarat dagasztanom,
És csöpögõs cubákba fogakat mélyesztenem.

 

Az éj szíve

 

A városra ráült a köd,
Az élet odalenn sikert lököd,
Engem csak tologat.

 

Aztán Szentpéter és a kuglitársaság összeül,
És csak döngetik, döngetik eszetlenül.

 

Mars

 

Már hatodik nap döngnek az ágyúk.
Remélem Isten holnap megpihen,
Egy pipára ráérõsen rágyújt,
S végigsétál az égi termeken.

 

Holnap Néki intünk édes búcsút,
Az égbe aranyszöget verve be,
S együtt siratunk, te háborús út,
Rongy életünknek acélördöge.

 

És Õ eltûnik világunkból örökre,
Megpihen és elnyeli az ég gödre,
Ittfelejti alkotását megannyi más között.

 

A mûvet, amit végül Õ vitt tökélyre,
S adott kegyesen az emberlény kezébe
Eldobja, és eltûnik a rõt felhõk fölött.

 

William Blake: Az angyal, ki ült gyermekágyamnál
                        The Angel That Presided o'er My Birth 

 

Az angyal, ki ült gyermekágyamnál
Így szólt: "Jókedv formált apró húskosár,
Ha melegségre vágysz, keresd, s az megtalál."

 

William Butler Yeats: Ki tart most Fergusszal?
                                   Who Goes with Fergus?  

 

Ki mer most Fergusszal tartani,
Hasítani erdõszõttest,
S táncot járni tengerárral?
Legény, arcod simítsd most ki,
Leány, pillád íveket fest,
Ne gondolj a nagyvilággal.

Ne tépd magad, ne is bánkódj
Fanyar szenvedély rejtélyén,
Rézkocsid most Fergus hajtja,
Uralja a zöld árnyakat,
Tengert mozdít habok székén,
S csillagaid õ forgatja.

 

Macskatánc

Macskám rásziszegett az éjre,
Én táncraperdültem véle.

Kormos hátú, szürke kandúr!
Számodra e
Boldog tánc
Élted dísze,
Víg zománc.
Néked álca,
Élet tánca
Nékem,
Csontok lánca
Rántja ráncba
Vérem.
Húsomat, húsomat így kavarom,
Néha a holtakat felzavarom.
És a kandúr csak ropja...

Együtt rúgunk az utak porába,
Táncütemünknek nincsen is párja.

 

Szemeim apró glóbuszok

Szemeim apró glóbuszok

Forognak a fényben

Fehéren, ezüstben,

Szemeimen kontinensek ülnek.

Bordáim szélességi fokok

Jég ömlik a számon át.

Egyenlítő a csípőm,

Hátam tengelye kissé megdől:

Fáradtan áll ellen lendületem magmájának.

Két pólusom az igen és a nem

Két végem kotyog bennem

Mint a törött óra miniatűrjei

Rázkódnak, forognak, tekeregnek

Életet és halált csikolnak belém.

 

Én vagyok a színes, a fehér te magad,

Én vagyok a világ, s a világ most megriad.

 

Két kavics ha egymás mellett

Két kavics ha egymás mellett

Fekszik az úton

Csak két kavics

Vérei egymásnak.

Az egyik lapos

A másik gömbölyű

Az egyik zavart és lusta

A másik tiszta, nagyon tiszta

És szeleburdi, gyerek.

Összeköti őket egy folyóhzossznyi szeretet.

Farkas

 

Egy farkassal találtam

Az erdőben szemközt magam.

Szemünk tükre kristályport szórt

És valahol egy riadt lópata egy

Koponyában ért véget.

 

Félelem-kígyók nőttek a hajamba,

A nyakam köré lejtették táncukat

És sárga vizenyőt csapoltak

Szivacsos szívemből.

Magukat ezzel táplálták.

 

A vadállat párázott –

Szőtt takaró szőre…

Az erdő furcsa angyalfényben

Akár a gyerekszobám is lehetett.

 

(megnyíltam több helyen, és Ő leszállt

belém, hogy új rendet rakjon, sebeimre

mint négy pecsétet, tapasztottam nyomait,

ahogy szaladt lassan, de mohón, addigi

életemet zsigerekként húzva maga után)

 

Most e helyhez új ösztönöm köt,

Bolyongok a hóban – egy test, csak egy test,

Letúrok a fekete földig két koszos kezemmel,

S nézem hosszasan.

 

Noha mást mondanak a halovány sebek,

Én tudni akarom, hogy ennyi az egész.

 …és háló merül a vízbe most, akár egy marok…

 

Rizspapír falak

Cseresznyéket barnít a nap

Ketten voltak kint az öreg kőhíd alatt.

 

Egy, egy, egy

 

Egy mágnes húz a földbe, egy mágnes,

Egy acéltengely pörget, egy szív.

 

Egy lendület, egy szeretet, egy hiba.

Egy érett, egy halott,

Egy.

 

 

Csináltassunk aranymalmot

Aranymalmot

Megőröljük a bánatot

Lisztjét gyúrjuk kenyérnek

Most a kenyér a méreg

Mérgezett a kenyerünk

Acélt hajlít a szívünk

Szívünk aranymezeje

Mező méregkenyere

Csináltassunk aranykardot

Aranykardot

Kicsordítjuk a bánatot

A bánatot

Adjuk a bút a léhez

Most a vérünk a méreg

Mérgezett lett a vérünk

Szívünk vörös folyója

Habot igyunk le róla

 

Altatód

Altatód mézes álomszövet
Ott zizeg még a falak bõrén
A selymes macskaszõrön
A kékes Holdanya-emlõkön
A terek kövén

Nem jön a sötét percküszöb,
hol a tudat elbotlik
Nem jön az ezredik mennyország-bukfenc
Kéreti magát a mély

Bár halódik már e renyhe test:
A dal véremet szívja el
Zajkancsóból csorgat
Aranyfényû múltat
Mely árad, ölel

Málnaízû torkomba
Öklömnyi izgalom-sziklák
Gördülnek szûk tüdõmbõl át
Míg lábamon vérereket
Zsibbadásig szorít
A tetõzõ, titkos élvezet

S ha végül lerohan bõszen
Az álom, elalszik rajtam
A tegnap, a ma, a holnap,
A sárga, a kék, a zöld,
Megfojtja a hová-t, a hogyan-t,
S a virrasztástól nyúzottan eloldalog

Aztán az éjjeli felhõk alatt
Fejét ezernyi karjára hajtja.
Álmában sem hallgat el,
Koponyáján ott zúg a dal,
Amit altatóul nekem énekeltél
Csöndes, esti idõben

Az elveszett  játékok földjén

Fényes szõre megkopott, kihullt. Rágták belülrõl a molyok -- Teddyt a folyóba dobták. Az elveszett játékok
földjén vetette ki az örvény, vízitündérek fogadták. Vizek színe alatt járta az utat, elrongyolódott a lába.
Nagyon messze volt... És szívében egy kis szerkezet egy napon füttyöket engedett.
Gombszemén a könnyek zuhatagként peregtek. Olyan messze volt...
Ott halt meg másnap a vízben, hínárba temették szépen. Sírjánál mindenki megjelent.
Úgy mondják, a játékok e szomorú királya azóta is odalent, a rohanó víz alatt pihen.

 

Szeretõk

Letette a botot, mellyel népét vezette. És átölelte a nõt, akit szeretett. Remegett: pihe érintette vállát.  Szolgák várták minden egyes apró óhaját. A köntös újra a földre hullt.  A márványt mezítláb tapodták, s a fürtök szétrepültek az égen. A függönyök sokat takartak, de nem mindent. És meghaltak mindketten egy utolsó, vörös ölelésben.

A szatírok sírtak. Azóta nem játszanak többé.
Õk pedig márványon hevernek. Most õk is kövek, õk is. A mosolyuk hamis, de örök.

Meghasadt búzaszemek

Minden amit megállítunk, csendesen elköszön... Szomorú tõrökön forognak. Elárvulunk!
A sorompó tilosra vált át, s a hegy kidobja a lávát.
Magányosan úsznak. Merre, hol hajóznak? Vonalnyi ajkak, selymesen fénylő makacs homlokok. Mélybarna vágyak.
Szakíts értük hét szál fekete rózsát!

Minden egyes percet, minden egyes órát lelökünk a lépcsõn. Nézzük, hogy gurulnak, nézzük,
hogy peregnek. Meghasadt, meddõ búzaszemek. Sötétbe hajló parkok, terek.
A sorompó tilosra vált át, s a hegy kidobja a lávát. 

Csábos, bûvös éjszaka

Erõket izzad most az ég
A Hold ledobja köntösét
Lázrózsa táncol
Lázrózsa táncol
Csontokon rágnak a holtak
Kockákat dobnak

Nyughatatlan most az éj
Bûnös dolgokat mesél
Az örvény a törvény
Az örvény a törvény
Szélesre tárul az éter
Játékra kér fel

És a kövek körül
Ha a mezõ kiürül
Furcsa árnyak szállnak
Feltámadott vágyak
Szóródnak szerteszét
A ragacsos fűben
A színezüst fűben

 

a boldog herceg

a hetedik évben, a télben, a jégben

fagyott a fecske, jégcsap a teste

bőrcsupasz herceg, ólom a szíve

bronzteste kályhaebéd

 

Miért?

Miért sír a Sok?

Mert árva.

Miért bújik a Semmi ezüst ruhába?

 

Bánatból szőtt köpenyeket

Az eső csöndben megpermetez

A fehér oszlopok előtt,

A vörös oszlopok előtt.

Hogy nyögnek!

Pihenés nélkül  szelik az eget,

Hátukra veszik az erdőt,

Húsukkal etetik meg 

A temető éhes földjét.

 

Ilyen mezőkön nyúlként szalad a szél,

A felhőket rég nem látta senki.

Ideje lenne új tervezőt keresni.

 

Miért sír a Sok?

Mert árva.

Azért bújik a Semmi ezüst ruhába.

 

 

Már

Már birtoklom őt, bár

Szót nem váltottunk még

A szája szegletén lecsorduló napfény

Elárulja, hogy kicsoda.

Már birtoklom őt

És ő megszül majd engem újra

Kínok között, de boldogan,

És én boldogan ölelem magamhoz

Gömbölyű hasát melyre a csillagok ülnek le társalogni.

Már birtoklom őt

Ő is keres már engem

Léptemet figyeli a romok fölött

Ahogy az újságot a Paradicsom kapujához kihordom.

Szemében felvillan az őstörvény

Lehelete lángoló málnabokor

Birtokolni engem

Ezentúl az ő feladata.

Löki a súlyokat,

Homlokom megduzzad

Lüktet, lüktet

Vénáimba árad

Hordalékkal támad

Rombol, rombol

Fokozza a lázat

Peregnek a mázak

Bömböl, bömböl

Mellkasomba csókol

Kiszakadni húsból

Készül, készül

Advent

Ezen a télen

Jézus a szokottnál is fehérebb
Frissebb, vénebb
Tompa fényű aranykorong 

Én meg –
Tányérján átszúrt madárcsont –
Fázósan várom a karácsonyt

Krisztus bűvös sebei    

Krisztus bűvös sebei

Feltárulnak és záródnak

Mikor a hóba verve fekszem
Összetörten összetörten
A fagyott vizek hullámzani látszanak
És ő ott villan
A jegek tetején mint fény
Homályos csarnok sarkából szól
Vagy a föld rögei közül
Ahol a holtak testét takarja lepelként

És bűvös sebei kinyílnak
Majd bezárulnak halkan
Ahogy felkelek
És tovább menetelek
Karácsonyváros felé