v 2.0

Integrált áramkör-morzsák foszlanak levegővé és fénnyé

A lelket összeszerelni sohasem tudtam helytakarékosan és esztétikusan

Bomlásában megistenült most a gép, az alakhullásában dicsőséges

Alfa ösvényen Omega felé a Tejút Lone Rangerje a csillagporba pukkantja coltját

Limbus, Purgatórium és Mennyek Vándora kap foszló rozsdaujjakkal a spektrum

Szikrázó sávjai után: befogja azokat, és elegáns mozdulattal

Egy tűbe fűzi. "Ideje a téridő négydimenzióját mozivá összefércelni" -- mondja.

Génmanipulált magját bejuttatja elmémbe, Ő az Isten

Szövegbe kódolva ott van még az Ige: olvass tovább olvass tovább olvass tovább

Hatvanmilliárd év ide vagy oda, proconsuli arcod még mindig a szarkofágjukban gubbasztó

Manökeneket juttatja eszembe. Üveglift emel a világnak tetejére: Jézus v2.0 légen járok

Semmi alattam a levegő, ránehezedő súlyom is semmi tehát; ábrázolás vagyok, magányos jel,

Melynek jelöltje nem bennem lakik, de még csak nem is bennem létezik.
Nem is létezik.

The Ceremony

She watched the monochrome sunset unfurl.

She'd hever seen such beauty before: she

Showed white pearl teeth and let

Her hands fall--petals of tired bloom.

And sullen men in white arrived.

The plug-pulled basin of her existence,

The diamond chain that bound her wrists

Gave way to a silent mighty touch, a kiss.

Gentle winds arose and made her rigid marble body dance,

Limber again: a lush white doe against the deep dark green

Of sleep. While a ceremony fantastique commenced

On the blackened stage of spleen.

Owls and foxes sang a mournful song

Around the hollowed trunk of tree

Horizontal and momentous:

Black against the white of snow.

And stars hid their thousand eyes and serenading angels

Marched back home, along blackened streams

Of gore in the sky, golden-winged, sorrow-framed:

Back to the dead of dreams.

The Blind Piano Tuner

The blind piano tuner

Sets his tools to work

He chooses the items carefully,

Placing them along the shelves of his infinite mind

And scans the array with his inner diamond eye.

The patches are not to be removed.

He shuffles … … …

Movement runs through his body like

Blue-streaked lightning and white sound

The notes fall off his fingertips

As he touches those strings gently

And starts to tune.

He is not a watchmaker

He cannot set things to work

Create machines and give them life

And tell them to proliferate and betray

Only alter the conditions: select

Organize and discard

His muscles twitching and his mouth

Frozen in the grip of a long-forgotten language

He cannot play the piano.

His feet imitate the movement

Of music along the keys

But the dance is muffled, mute

Nobody can hear anything as he

Shuffles along the endless corridors

Away from the grand piano

In his eternal home.

Where is the music?

Is it playing in the spheres when the spring air

Touches the first buds and kisses

Fly against the mellow colors of the sky?

Is it the icicle high-pitched percussion of permafrost ground?

Somebody must pull

The tripod chair up to the instrument--a noble mammoth

Sunk into an endless sleep--

And get down to it

And play.

Poe-raphrasing Him

When doors appear to open wide

In houses yet unbuilt and castles lost in sea

I take my coat and rush the way the rumbling hours take their course

To long-deleted, petrified eternity

That waits and waits for me.

Those ghastly gates they close and bolts of rust are drawn

In castles deep under the sea and houses of ground plans unborn

I slash a vein to gain unruly fluid for ink

And tell of houses yet unbuilt and castles lost in sea.

Their only friends being the leaden-winged sad eternity

And me.

Önteremtő kor

Az éjszaka lágyan fogad. 


Te tartod szárnyait.

Sziluettek

Sziluettek ugranak át a mezőn.

Az egyik elbotlik:

Horizont a neve.

Gyárkémények csúsznak le a torkán

S ahogy én az üvegen keresztül látom

Hatalmas az étvágya.

Az aratók malacságokat mutogatnak

Az elhaladó vonat felé

De hátuk mögött már lángolnak a málnabokrok

És Szent György köpenye végigsöpri a mezőt:

A gabonaszálak beleborzongnak

A görcsös csókba.

Fáradtan visszadőlök,

És hagyom

Hogy a homály lassan

Feleméssze vétkeimet.

Ne fordítsd el a fejed

Ne fordítsd el a fejed.

Érzed, most megremeg

A föld…

Ezek csak a fellegek

Ahogy árnyakká válva

A földre fekszenek.

A hajad

Hajnali harmat

Törékeny hálója

Nekem fehér ez a fény és

Élettelen-kemény.

Süllyedtem volna

Mélyre

Ahol csend honol

Mint a kőlapokban.

Mint a géppisztoly-sorozatokban.

Ne fordítsd el a fejed

Ha látod, hogy léptem nyomán

Nem sarjad a fű!

Az ezerkezű gond

Hajadba lassan

Ezüsthálót fon.

Mögöttünk elzuhannak a napok,

Mint fáradt üstökösök.

Porrá válnak és

Megeszi őket a kosz…

Temetetlen testük

A naptár margóján rohad

És fekete csíkot húz.